Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

h. Javasok A régi foglalkozásokról szóló ezen fejezetben végezetül róluk is emlékezzünk meg, bárha műveletüket: a gyógyítást nem foglalkozásnak, hanem inkább hivatásnak tekinthetjük. Manapság alig találunk olyan kis falut, amelyikben orvos ne lakna. Nem így volt ez régen! Hatalmas rétségek közt meghúzódó, világtól elzárt helységeinkben, de még mezővárosainkban is éppen csak hírből hallották, hogy felcser, kilorgus (orvos) is létezik a világon. De még akik tudtak róla, azok sem vágyakoztak betegségükben a gyógykezelésére. Igaz, hogy nem is sok kárát vallhatták ennek! Ha jött a népet felező kolera vagy más efféle rémítő ragály, akkor a vármegye fizikusa (így hívták régen az orvosdoktorokat) körlevélben tudatta megyeszerte, hogy e nyavalya ellen hogyan kell védekezni. De hát, valljuk be, ezt a kurrentáló paksamétát csak egy ember olvasta el a faluban; a nótárius, az is csak egyszer, amikor lemásolta a nagy protokollumba. Ki is tudott volna eligazodni azokon a roppant körülményes, az embert ettől is, attól is eltiltó tudományos tanácsokon! Ki gyógykezelte hát a beteget, ha se felcser nem volt, se a fizikus jó tanácsait nem gyakorolták? Hiszen akadtak erre felesen. Egyik kommendáló asszony eme szert mondta legjobbnak, a másik kuruzsló amazt. A betegséget azonban legbiztosabban a javasasszony ismerte fel és leghatékonyabb gyógyszert is ő tudott ajánlani ellene. Ő volt a falu tudósa. Ezért hívták tudós asszonynak is. Mindent gyógyított a fülzúgástól, hidegleléstől, pokolvartól a kelevényig, meg a heptikáig. Azt azonban nyíltan vallotta, hogy: Halál ellen nincs orvosság! Ha a virtuskodó legénynek betörték az oldalbordáit, avagy a koponyáját repesztették széjjel, ezeket a csontokat is ő illesztgette össze. Ezért volt aztán, hogy a híres fattyúk imigyen fenyegették egymást nagy számoltatások előtt: Megállj, majd a vénasszonyok kezére adlak! A javasasszony családjában hagyomány lett a gyógyítás tudománya. Vagy a lánya, vagy az unokája tanulta el tőle, s halála után az gyakorolta. Olyasmit is rebesget a babona, hogy talán a halálos ágyán kézfogás által adta volna át tudományát a javasasszony. Ha pediglen az utódok között nem találtatott erre alkalmas személy, akkor bizony magával vitte a sírba, s hátrahagyott szerei elkallódtak, mert senki sem tudta, melyik mire jó. Egyik-másik javasasszony olyan hírnévre tett szert, hogy fél vármegyéből döcögtették hozzá a betegeket a párnákkal megrakott szekereken. Maga készített orvosságokkal gyógyított. Falitékájában különféle porok, nagy butélia párlatok, erjesztett növényi nedvek, tégelyekben kenőcsök, irak állottak, melyek állítólag súlyos nyavalyáknak voltak biztos elhárítói. A padláson nagy szakértelemmel szárítgatta a jótékony hatású füveket és virágokat. Kertjében olyan gyógynövényeket termesztett, amiket mások nem ismertek, amiknek erejét ő fedezte fel. Ezekből adott betegeinek, ha szükség volt rá. Egyszerűbb esetekben csak rendelt, akár a mai orvosok. Megmondta, hogy milyen növényi vagy állati eredetű szert használjanak és miként alkalmazzák. A hatékony szerek előkerítése nem okozott gondot. Ezelőtt a rétségekben és partokon, szikeseken hatalmas erejű gyógyfüveknek megszámlálhatatlan fajtája tenyészett. A rétjárók, pákászok mindegyiknek jó ismerői voltak. Gyűjtögették levelét, virágát, termését, gyökerét (melyiknek milyen részében volt a gyógyereje), megszárították és kis csomókba kötözve ott árulgatták rétszéli községeink vásárain. A bajomi, udvari, kornádi, újfalui piacon hajdanában ott tanyázott a pákász felesége, füvekkel telt gyékény szatyorja mellett. - Szikfű, bodzavirág, torma, pemetefű, virádics, zsálya, feketenadálytő, fodormenta, ebiszőlő, vadkapor, gyalogbodza, árvacsilán, tisztesfű, ökörfark-kóró, fekete üröm, boszorkánytövis, cintórium