Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

esett is, fogva volt, mert a mély veremből nem szabadulhatott ki. Hozzá nem értők a vermet gyakran úgy fedték be - esetleg erősebb faágat is téve rá - hogy csak részben szakadt le, és a kapaszkodó ügyes farkas megszabadult. Ilyenformán aztán voltak tapasztalt vén farkasok, melyeket a nagyon gondosan nem álcázott verem tetejére a legillatozóbb csalétek sem csalt rá. Némelyik farkasvadásznak 5-6 verme is volt, különböző helyeken. Ezeket a szokott időben sorra járta, és a bennük talált farkast - ha a karók fel nem nyársalták - agyonverte, vagy nyakába dobott hurokkal fojtotta meg. Elterjedt farkasfogó készség volt a tőr. Ugyanolyan csapda volt ez, amelyiket kártékony kutyák és más állatok ellen ma is szoktak kivetni. Földbe verhető cövekhez láncolták, hogy a vad el ne vonszolja. Falusi kovácsmesterek készítették. Ezek műhelyéből került ki a lándzsa is. Acélos vasból kovácsolt kétélű, köpüs kés volt ez, amit hosszú rúdra erősítettek. Lóhátas legények ilyennel üldözték a farkast. Derecske, Konyár, Nagyléta vidékén pedig ostorral fogták. Az ólomsúllyal ellátott végű karikás a lóháton üldözött vad nyakára csavarodott, és megfojtotta. Az efféle primitív vadászati mód mellett nem csoda, ha egyes esztendőkben rendkívül elszaporodtak az ordasok. Az ilyen éveket elnevezték farkasjárásos esztendőknek. Bizony, ilyenkor téli időszakban a falu szélső utcáin is garázdálkodtak a farkasok, mihelyst bealkonyult. Bementek az udvarokat kerítő öles gerágyákon, és ami maguknak valót találtak, elvitték. A gazda kénytelen volt az udvarán vermet ásni, tőrt vetni; fiai, szolgái pedig ólak, kazlak mögé húzódva, éjszakákról éjszakákra lestek a vakmerő vadat. Mikor már nem volt mást mit tenni, az elöljáróság elvitte a falu férfiait, fiatalságát farkast kergetni. A hatékonyság kedvéért a szomszédos helységek egy időben rendezték ezt. A farkashajtás napján olyan képet vágott a falu, mintha valami nagy lakodalomra készülne. Vidám fiatalság kurjantása, száz meg száz ember lármája verte fel e határt; fütykösökkel, fokosokkal, lándzsákkal, pányvákkal, karikással, kutyákkal, gyalog, lóháton, űzték-zavarták a farkasokat. Vertek is el nem egyet-kettőt. A mocsárszéli falvak azonban az ilyen hajtással mit sem értek. Határaik nagyobb része a rétségbe esett, s annak lápjai közt az otthonos pákász is bajjal járt, hogyan kergetett volna itt farkast a helyet nem ismerő falusi ember! Sőt a környékből elriasztott ordasok mind e megbolygatatlan lápos nádasokba költözködtek. A rétben farkaskergetés nem volt soha! Innen csak az inzsellér hajtotta el őket, de örökre - a vizek lecsapolásával. A sárréti öregek az inkább üldözésre szolgáló lándzsáról, pányváról, ólmos karikásról alig tudnak. A nádifarkas fajtája már kiveszett mindenünnen. Talán pár esztendő múltán a Sárréten sem lesz olyan ember, aki a maga szemével látta volna. e. Halászat Osváth Pál, a Sárrét volt hírneves csendbiztosa azt írja könyvében, hogy: „némely ereink oly halgazdagok voltak, hogy abból egész vármegye elélhetett volna". Ma élő öregek, akik gyermekkorukból még emlékeznek a vizes világra egybehangzóan állítják, hogy valóban így volt ez. A legkisebb haloványban is ott pipált a hal. A Körös, Berettyó, Tisza halai a mi mocsarainkban ívtak és a halivadékok itt nevelkedtek fel. A csuka, kárász, potyka, kecsege, combó, őnhal, cseka, süllő, sigér vagy dóber, cigányhal, pochai voltak a legismertebbek. Oly bővében voltunk ezeknek, hogy vízen járónak szinte lehetetlen volt nem fogni. Puszta kézzel lehetett partra vetni. Aki pediglen beleállott az ér vizébe, levetett ingével, bekötvén annak nyakát és ujjait, éppen eleget foghatott. Kevés olyan községünk van, amelynek határán a hal, csuka, kárász szó valamilyen összetételben helynévként elő ne fordulna.