Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

A szájhagyomány és a tárgyi emlékek egybevetéséből kétségtelenül kitűnik, hogy területünk halászatát nem a hálóval való halfogás jellemezte. Öreg házak padlásain többfelé megtaláljuk ugyan az emelőháló maradványait, de ez inkább csak a falusi ember kezén járt, aki éjszakánként kiült vele a közeli ér partjára vagy a vízbe eszkábált kullogóra. Hálóval csak a Berettyó és a Körös halászai dolgoztak. A vész vagy vejsze, a tapogató és a tesziveszi volt a mi pákász-halászaink kedvelt halfogó készsége. A Sárrét leggazdagabb ereinek is Vészszegér (Szerep) és Nyársasér (Bajom) a neve. Szerepen Tapogatós; Ladányban (Hajdú m.) Tapogatós-oldal helynevünk van. A vész nádból készült, és az ér, vagy a rét vizében állították fel. A mederbe vert karók tartották. Vékony nádkerítéshez hasonlíthatjuk az ún. lészát, melyek V alakban elrekesztették az ér medrét, és a halakat egy köralakú helyre, a vészfejbe terelte, ahonnan nem tudtak kiszabadulni. Időközönként merítő hálóval, hosszú nyelű merettyüvel szedték ki őket. A vész mellett nem kellett türelmesen üldögélni; otthagyták, s fogta a halat magától. A téli halászat eszköze is ez volt. A vészfej nem fagyott be, mert a ficánkoló halak kiverték. A tapogatót sekélyes tavakban használták. Vesszőből volt fonva s feneketlen kosárhoz hasonlított. Átmérője is, magassága is 80-90 cm volt. Belegázoltak a vízbe, és megborították vele a halat. Ilyen volt a tesziveszi is, csakhogy hosszú rúd végén függött. Rák is bőven termett vizeinkben. Különösen híres rákászok voltak a komádiak. Régi templomuk karzatára is két vörös rák volt festve. Még falucsúfolójuk is hajdani rákász voltukkal kapcsolatos. Annak idején szokásuk volt, hogy évenként bizonyos alkalommal rákot vittek ajándékba a főszolgabírónak. Történt, hogy egyszer véletlenül megfeledkeztek róla. A tréfakedvelő főszolgabíró nem hagyta ezt szó nélkül, hanem megkérdezte: „Hát a rákokkal mi van, bíró uram?" A kérdéssel meglepett bíró zavarában azt találta felelni: „Elverte a jég." Attól fogva sokáig avval csúfolták a komádiakat, hogy: „Elverte a jég a rákot!" A rákot kézzel dobták ki a vízből, leginkább azonban varsával fogták. Ezzel fogták a csíkot is a csíkászok. A varsát (illetőleg csíkkast) vesszőből fonták. Hegyes méhkas alakú volt, s alulról tölcsérformájú vörcsök nyúlt bele. Legtöbbször lápot lékeltek, és a lékbe leeresztették a varsát. Mondják, tódult bele a rengeteg csík, ahonnan vízzel telt gödörbe: csíkverembe gyűjtötték össze. Gyékénykosarakban és dézsákban kerültek a piacra a rákok és a csíkok. A gyalult káposztával főzött csík híres sárréti eledel volt régen. A rák és csík nevét is több helynevünk őrzi, főként a Kis-Sárréten. Pákászféle emberek közül kerültek ki a békászok is. Jól jövedelmezett ez a foglalkozás, mert úri házaknál nagyon kedvelték a finom húsú teknősbékát. Nagy moslékos dézsába tették, és úgy hizlalták meg. Fogási módjáról Birtalan Szilágyi János ezt írja: „A teknősbékáról méltó a megjegyzésre, hogy ez a szárazon egy tehetetlen lomha állat, a lakó vizében nincs nála virgoncabb. Halászatját próbáltam, veszekedtünk vele tovább egy óránál, mint már úgyis fogollyal, míg a vészből kezünkre tudtuk keríteni." Bárándon, a megye határán folyik a Békásér, s e tájon volt a Békásúszó nevű vízállás is. Teknősök éltek ezekben. Ilyen eredetű lehet a kisrábéi Békáshalom neve is. A gyógyászatban fontos, a népi orvoslásban még fontosabb szerepet játszó nadályt kézzel szedte a pákász. Madzagfogóval ellátott kabaktökben árulta a piacon, meg utcáról-utcára járkálva.