Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
Bárándon: Farkas-sziget, Farkasvölgy; Bajomban: Rókavölgy, Vadas, Farkas-ér; Konyár alatt: Farkasrét. A Sárrét szomszédos megyébe nyúló részéről a püspökladányi Borzassziget, Farkas-sziget, a karcagi Ravaszlyuk (ravasz a régi magyar nyelvben: róka), a kisújszállási Ravaszlyuk-sziget, a füzesgyarmati Farkas-sziget, Farkasveremhát és a dévaványai Borszeg (=Borz-szeg) határrész neveket jegyzem fel. Csaknem mindegyik nagysárréti községünkben van disznós összetételű ér-, fok-, laponyag nevünk. Valószínűnek tarthatjuk, hogy nem mindenütt disznóteleltető bánya volt, hanem több a vaddisznóról lett elnevezve. Egyik állatra húsáért, másikra szőrméjéért vadásztak, vagy másként vették hasznát és ezért törődtek vele. Györffy István írja a nagykunsági pákászokról: „Ősszel még a gözü fészkét is megásták, és a szegény féreg egész nyári gözülményét elszedték. Némelyik több zsáknyi gyülevész szemet harácsolt össze a gözütől." Szakasztott így jártak a sárrétiek is. Beszedték a dézsmát a szántott-vetett szigetek eme lakójától. Beszéltem egy volt öreg pákásszal, aki annakidején a szükséges évi kenyerének való búzához mindig előre számításba vette a gözütől behajtható körülbelüli mennyiséget. Még lábon állott a gabona, de ő már figyelte, van-e sok gözü. A gözühordást rostával felvágták, és vitték a szárazmalomba. A menyétet, görényt, borzot, nyulat, rókát általában hurokkal, csapdával fogták vagy pedig elverték. A rókát gyakran kifüstölték a lyukából, esetleg rókafúróval vették ki. A hurokhoz, kivetett csapdához úgy csalogatták oda, hogy libát, tyúkot kötöttek ki. De az effajta vadászatoknál is fontos szerep jutott a hangutánzásnak. A vaddisznót leginkább veremmel fogták. Ez az állat nevezetes a sárrértiek előtt, mert a hagyomány szerint eleink ebből tenyésztették ki a réti disznót. A szalontai disznóról is azt írja Márky Sándor: „A Vadász község környékén élő magyarok, úgy mint a szalontaiak, a XV. és XVI. században néha heteken át bujdokoltak a törökök elől, vadmalacokat fogtak össze, azokat megszelídítették, csürhében tenyésztették és fölnevelték. Ebből származnak a kevés zsírú, de igen jó húsú veres disznók, melyeket közönségesen szalontaiaknak neveznek." Legtöbb hagyomány azonban mégsem ezekről, hanem a farkasokról szól. Nagyapáink elbeszéléséből tudjuk, hogy ezelőtt az Alföldön nagyon sok farkas csatangolt. A Tisza nádas kiöntéseiben, morotváiban, a Hortobágy áradmányos terein és zsombékosaiban vertek tanyát és onnan rontottak a legelésző nyájakra, gulyákra. A Sárrét pedig igazi otthonuk, bevehetetlen mentsváruk volt, míg a vízszabályozó és lecsapoló munkálatok ősi mivoltából ki nem forgatták. A hatalmas mocsárvilág náderdeiben jó tanyát találtak, a rétségek madártömege, apróbb állatai, valamint a nagyszámú gulyák, ménesek, nyájak pedig könnyű megélhetéssel biztatták őket. Nádifarkas meg rétifarkas néven voltak ismeretesek ezek a ragadozók. A sárréti öregek féregnek, ordasnak, veres vadnak is emlegetik szóbeszédközben. Nagyságra nézve valami nagyobbfajta kutyához hasonlított. Girhes, csikasz teste, hosszú bozontos farka volt és erős lába, éles karma. Ügyességét különösen hangoztatják. Vizes helyeken zsombékról-zsombékra ugrálva is át tudott kelni, még üldözés közben is. Az ellopott juhot pedig nem cipelte, hanem vezette maga mellett, oly módon, hogy fogaival megragadta nyakán a gyapjút, farkával meg hátulról csapkodta, így nógatta futásra. Magas gerággyán átugratott így a jámbor birkával. Színe a nádasban való rejtőzködésben volt segítségére, olyan lévén az, mint a környezet uralkodó színei. Veres barnás bundája volt. Leginkább vereslett a füle, hátán néhány feketés csík húzódott végig, álla alatt pedig kb. tenyérnyi folt fehérlett. Szőrzete idejével világosabbá vált - megőszlődött. Miként nevük is elárulja, nádasokban, sáros, vizes bozótok szárazulatain szoktak volt lappangani. Némelyik rétségi szigetet valósággal birtokba vették, egyik nádbokor is, a másik
