Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

mindenkinek a drága darutollra! - A darvász a bokrétának való tollat főként a házánál ezen célból tartott szelíd daru szárnyából szedte. Kézbe fogható, kilyuggalt kerek deszkalapra, vagy hosszúkás, ún. lapickára dugdosta, meg köröskörül a kalapja mellé, és úgy árulgatta a nagyvásárokon, fel s alá sétálgatva. Legszebbnek tartották a szárnykönyök második és harmadik tollát. Eszerint volt jobbos és balos, amit megfelelő módon tűztek a kalaphoz. Egy ízben a nyalka, kényes fattyúk mindkét oldalon viseltek tollat, de ezt már nyilvánvaló kihívásnak lehetett tekinteni. Volt négy-, öt- , sőt tízforintos toll is. A darvász azonban a szebbjét nem is pénzért, hanem búzáért adta, így szerezvén meg családjának az esztendei kenyérnekvalót. Búza pedig kevés termett a szigeteken! Bizony megtörtént, hogy a gazdalegény apjaura híre-tudta nélkül megeresztette a hombársípot, csak hogy darutol lhoz jusson. Hát ilyesmire vitt némelyeket hajdanában is a legényi hiúság. A kócsagtoll meg olyan drága volt, hogy ritkaságként lehetett látni falusi ember süvegje mellett. A darvász nem is vitte vásárra, hanem úri házakhoz juttatta el. A pákászhagyomány szerint a Gémesés, mélyen bent a bajomi rétben, a hófehér kócsagok híres tanyája volt. A drágán szerzett darutollat őrizték, megbecsülték, végrendelkeztek felőle. Gondozni is kellett, mert mint mondják, az idő megkékítette. Krétaporral mosták, gőzölték, fésülgették, s így megtartotta gyönyörű hamvas színét, lengő hajlékonyságát. Ha egy-egy kocsmai számadásnál megzilálódott, bodrát fésűvel hozták rendbe a legények, tábláját (vagyis a kocsány fölötti sima részt) ujjaikkal igazították meg. Ma már csak pásztorok, vagy tanyai emberek kalapja mellett lehet látni, falusi ember nem hordja. A sárréti házaknál a tükör mellé dugva, vagy a komóton üvegbe állítva őrzik, emlékéül a régi szép időknek. Azt még régi okiratokból tudjuk, hogy valamikor adóba is elfogadták a darutollat. A hódoltság korában a legvadabb basát és nagy vezírt is engedékenységre bírhatták szorongatott eleink, ha néhány szép tollat ajándékoztak neki. A törökök evvel jutalmazták bátor vitézeiket. Mind eme nagy kelendőség csak a darvászok malmára hajtotta a vizet. Végül azonban számukra is elérkeztek a nemszeretem napok. Mondják felőlük, hogy amikor végkép eltűntek a darvak e tájról, olyan szomorúan darvadoztak, őgyelegtek a halálra ítélt nádasban, mint az árván maradt gyerek. A fiatalabbja még csak beletörődött lassan-lassan a kedvezőtlen változásba. Felcsaptak daruvadásznak, fegyvert szereztek, és madárvonuláskor ők is útra kelve, a kunsági pusztákon meg a Hortobágyon várták, kisérték a darvakat. A pihenő csapatot legelésző gulya közé bújva, vagy konda között csúszva közelítették meg, s onnan puskáztak rá. Volt olyan is, aki szekérkereket görgetett maga mellett s e mögé húzódva férkőzött hozzájuk. Az őrdaru ugyanis csak a sebesen forgó kereket figyelte és nem vette észre a vadászt. De a madárnevelő vén darvászok nem tudták megtagadni ősi babonás hitüket, és sohasem fogtak puskát a kezükbe. d. Farkasvadászat Kiterjedt rétségeinkben, valamint szigeteinken nem csupán a madarak tömegei ütöttek tanyát, hanem az állatvilág emlős osztálya is szép számmal képviselve volt. Az apróbb férgek (így nevezik a kisebb- nagyobb kártékony állatokat) számtalan fajától és a kevésbé jelentős nagyobbaktól most eltekintve, csak a vidrát, menyétet, görényt, gözüt, borzot, nyulat, rókát, vaddisznót és farkast sorolom itt fel, mint amelyekről ma legtöbbet beszélnek a régi pákászok ivadékai. Különösen a hírhedtebbjei, helyneveinkben is előfordulnak. Példának említem meg, hogy Udvariban van Borzug (=Borz-zug); Szerepen: Farkas-zug, Medvés;