Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 5. Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében

Cseppet sem szomorkodtak, jól érezték magukat gazdájuk gondviselése alatt. Egybehangzóan állítják az öregek, hogy amilyen vad a daru a természetben, épp oly mértékben emberhez ragaszkodó, ha megszelídült. A darvász kezén sohasem forgott lőfegyver, csak ilyen ősi módon ejtette foglyul a darvat. E madárra való lövöldözést bűnnek tartotta, s hitte, hogy aki életét kioltja, azt minden balsors fogja követni. A szelídített és maga nevelte darvakat aztán eladogatta. Köböl búzát, szalonnát, fél hízót kapott egy közepes szépségű példányért is. Abban az időben alig volt nemesi porta, gazdaház, ahol egy-két szelíd darut ne tartottak volna. Az udvar díszének tekintették. Együtt járt a baromfiakkal, őrködött köztük. Amikor jókedve kerekedett, táncolt és játszadozott: magát illegetve körbe lépegetett, kavicsolt, vagy kis gallyat vett csőrébe, feldobta meg elkapta. Viselkedéséből időt is jósoltak. Mikor szárnyát teregetve és kiáltozva keringett az udvaron, esőt várt a ház népe. Én már nem értem meg, csak hallomásból tudom, hogy nagyapám udvarában is élt egy pár szelíd daru. A másfél méter magas madarak nagy lármát csaptak, ha idegen ember járt a ház körül, és meg is csipdesték erős csőrükkel, ha közelébe férkőzhettek. Egy éjszaka két szép csikót akartak elkötni az ólból a betyárok, s a darvak kiáltozására, röpködésére ébredtek fel a szolgafattyúk és az udvaron, a kazlak alatt alvó tehenészek. Emlegetik a sárréti öregek, hogy a Nadányiaknak meg egész darufalkájuk volt, mely Bakonszeg utcáin sétálgatott. A hagyomány szerint a bajomi és a zsákai várban is tartottak szelíd darvakat. Úgy voltak szoktatva, hogy éjszakára felültek a várfalakra, ahonnan éles szemükkel a legkisebb mozgolódást is. észrevehették, ami a vár körül történt, s kiáltozásukra aztán mindig éberebbek lettek az őrök. De tán még többet jövedelmezett a szegény darvásznak a daru tolla! Az öregek elbeszéléséből tudjuk, meg régi feljegyzések is tanúskodnak róla, hogy egykor divat volt a fiatalság körében a darutoll-bokréta viselése. A kapun kilépni is szégyen volt enélkül! A legények nem maguk közé valónak, a lányok tekintetre méltónak sem tartották azt a fiút, akinek kalapja mellől hiányzott a ringószárú darutoll. Még idősebb emberek is tűztek kalapjukhoz, ha jelezni kívánták, hogy nem adták be derekukat a múló esztendőnek. Jel volt tehát a toll! A kötekedő legény ilyen nótaszóval bőszítgette vetélytársait: Gyertek elő darutollas legények, Hej, de ha mertek! Hadd tudja meg a babám, Ki a legény a csárdában igazán. Legény számára a darutoll volt a legkedvesebb ajándék. A leány is azt adott neki szerelme jeléül, mint a régi jó nóta mondja: Magasan repül a daru, nagyokat is kurjongat, A szárnyából, a farkából szép tollakat hullongat. Szedjed, babám, szedjed, kalapom mellé tegyed, Hadd tudja meg ez a világ, hogy téged szeretlek. Akinek darutolla nem volt, azt sehol sem vették számításba, anyámasszony katonája volt, mindenki kötődött vele. A szegénysorsúnak nézték csak el; ezeknek a kakastoll is megtette, vagy az ennél jóval többre taksált túzoktoll. A kalaphoz simuló szép, csíkos túzoktollnak már tisztes becsülete volt mindenkoron, s a vakvarjú és szürkegém tollát is kedvelték. Nem telt