Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 40. A samanizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban
A sámánizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban A múlt század derekáig a Kunság földje nagyobb részében árterület volt. A Hortobágy folyócska akkor még széles, kanyargós medre és számtalan érhalás (mint a Mirhó, Kakát, Cinaderék) vezette ide a Tisza partbontó vizét, amely meggyűlt a laposokban, fenekekben és nagy kiterjedésű nádas rétségeket képezett. Másik felől a Berettyó meg a Körös áradásait hozták a szomszédos Sárréti-mocsár idáig elérő nyúlványai. Szántani, vetni csak az ártérből kiemelkedő szigeteket, hátakat, szárazulatokat lehetett. Nagyarányú külterjes állattenyésztés volt a fő foglalkozás. Az ártéri legelőkön télszakán is szabadban (karámokban, félszerekben) tartott rideg gulyák, juhnyájak, ménesek jártak, a mocsárszéleket kondák dúrták. A szegényebb népréteg e vízivilág természetadta javakat gyűjtögette: mint halász, csíkász, madarász és gyékényszövő tengette életét. Forgalmasabb utak messze elkerülték ezt a vidéket. A falvak jobbára hajón (=csolnakon) közlekedtek egymással. Az itt lakóknak csak gyér kapcsolatuk volt a környező területek népével. Az elzáró jellegű földrajzi adottság útját állta a kultúrának is. A primitív anyagi élet jáailékaként ősi hagyományok őrződtek itt meg hozzánk közel eső időkig, régi hiedelmek, babonák, amelyeknek már azidőt is a szomszédos tájakon csupán elmosódott nyomai voltak. Ezeket főként itt is a pásztorok hordozták, akik a városok, falvak társadalmi közösségéből kiszakadva a pusztákon éltek, s azok a pákászok, akik a nádasok rengetegében, apró mocsári szigeteken nádból eszkábált, földből hányt magános kunyhókban laktak. 1 E pákászok közül kerültek ki a gyógyfüveket és nadályt árulgató „füves emberek". Ezek gyógyítottak is. Jellemző azonban, hogy ők maguk füveket, szereket csak elvétve alkalmaztak. Gyógyító módjuk ezt a realitást is nélkülözve, olyan „babonás" eljárásokból állt, amelyek a néprajzi irodalomban már részleteiben is tárgyalt sámánizmus emlékeinek tekinthetők s mint ilyenek a magyar népi kultúra legősibb rétegébe tartoznak. 2 - Ez eljárásokat mutatom be a kunsági öregek emlékezetéből általam lejegyzett adatokkal, nem hagyva figyelmen kívül azt a járulékos, de jellemző körülményt sem, ahogyan a gyakran táltosnak is mondott „füvesek" a gyógyításaikhoz szükséges „légkört" megteremtették, illetőleg felfokozták különös megjelenésükkel, sajátos egyéniségükkel. Legismertebb ilyen gyógyító volt a kunságszerte emlegetett és a Sárréten is jól ismert öreg Hódas. Azért hívták így, mert félholdformájú folt vagy forradás húzódott végig a bal arcán, álla hegyétől a füléig. De ő maga is azt vallotta, ha valaki kíváncsiskodott, hogy ez a neve. Vékonybajszú, hosszú, sovány ember volt. Bocskorban, bőrkapcában, bokában szorosra kötött szűk gatyaszárban, nagy szűrben járt. Haját két oldalt szíjba fonva viselte. Sokfelé bolyongott őkelme. Volt úgy, hogy esztendőszámra színét se látták, míg egyszercsak megint előtűnt. Nagyvásárokon meg hetipiacon nadályt, gyógyerejű füveket árult. Rétes ember lehetett, aki megtapasztalta a mocsári füvek, virágok hatékony erejét. Megálmodta, melyik miről jó. Határbeli tanyákon, városszéli kis házaknál, ahol szívesen fogadták, többször megfordult. Ahol betegeskedett valaki, oda váratlanul betért, többnyire alkonyatkor vagy este, amikor kiszűrődött az ablakon a lámpavilág. - így emlékezett rá vissza kilencvenhat esztendős korában a karcagi Bondor Márki Sándor. Ő még sokat hallott felőle és mint kisgyerek látta is. 1 Györffy István: Nagykunsági krónika. Budapest, 1955. (III. kiadás); Szűcs Sándor: A regi Sárrét világa. Budapest, 1942. - Pusztai szabadok. Budapest, 1957. 2 A magyar táltoshicdclcm és a sámánizmus kapcsolatát tárgyalja eredeti kutatások és a vonatkozó irodalom alapján Diószegi V.: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Budapest, 1958.
