Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 39. Ludas Matyi cimborái

Éppen vadászi mániában leledzett, mikor beköszöntött hozzá a fortélyos Miska. Mint afféle nádasban élelmeskedő pákásznak, egyik kezében gyékényszatyor volt, telve hatékony gyógyfüvekkel, a másikban piócás kobaktök. Mintha azokat árulgatná s házról házra járna. Megmosdott az ombolyos mocsári vízben, s még tulajdon édesanyja se ismert volna rá az ábrázatjára. Azt mondja jámbor, szelíd szóval: „Hej, nagyságos uram, a Pityeri-fánál fészkel egy sárgatollú olyan fajta madár, amelyik nem tojik, hanem fiadzik." Nosza, megörült ennek az uraság, mint Vak Laci a félszemének. „Ezüst forintot kapsz, te fattyú, ha puskacsőre vehetem!" Mindjárt kiadta a kemény parancsot: „Szakácsok, kukták, lusta népség! Mihamar tegyétek elébe, ami jó. Etessétek, itassátok ezt a derék legényt!" Vendégelték szakadatlan, s úgy sugorgatták, mint szegény ember az egyetlen árva garasát. Éjszakára felvetett ágyba fektették, dagadó dunyhával takarták. Bazsalyikom ággal integették el képéről a legyeket. Másnap aztán bevezette Miska az urat mélyen a rétbe, a nádas sűrűjébe, ahol már csak a madarak szállnak, a pákászok, hajárnak elvétve, de ahova más ember fia még véletlenül se téved. Egy nagy kidőlt odvas fűz mellett megállt vele. „Helyben vagyunk!" - azt mondja. „Nagyságos uram ráhasmál erre a mohás fatörzsre, mint valamely kanapéra, nádlevéllel, hatigyékénnyel szépen betakargatom, hogy rejtve legyen, a többi pedig az én dolgom." Úgy is lett. De addig-addig babrált a nádtakaróval, míg úgy lekötözte az uraságot, meg se bírt moccanni. Aztán következett az a bizonyos „többi", ami az ő dolga volt. Szép nagy mogyoróbokrok nőttek a réti szigeten, azokról vágott bottal végezte. „Ezt a huszonötöt régi adósságba adtam, a másik huszonötöt szívesen kamatba", - számolt hűségesen, markát is megköpve. „De egyebekben se hazudtam. Ezt a fát azért neveztem el Pityerinek, mert a jómadár pityereghet alatta, van neki rá oka. Ennek a jómadárnak meg azért sárga a tolla, mert kikapott. Amiért meg kani a madár, erről én igazán nem tehetek." Persze a földesúr ígérte jóakaratát: „Megállj, beste fattya, ezt nem viszed el nyersen. Csak szabaduljak ki!" - „Igenám - monda Miska -, de én mindjárt itt hagyom, csak előbb pipára gyújtok. Belódulok a városba, osztán küldök ki valami jókörmű embert, hadd bogozza ki ezt a görcsös kötelet, mert nagyon alászorult kend. Ha csak addigra a réti farkasok ide nem tévednek! Mert azoknak osztán olyan komisz hegyes foguk van, hogy az még a csontot is megjárja!" Füstölgő pipával elbaktatott Miska, és színét se látta többé a földesúr. Pedig kényszerű hevertében erősen kifundálta, miként hajtatja meg érte a rétet faluja népével s miképpen szedeti majd szeme szőrét. De bizony leszállt az éj, millió szúnyoggal, a nádast zörgető farkasokkal, eljött a harmatos reggel is, a déli meleg is. Azután minden újfent elölről kezdődött. Végre az udvari vadászok és vadhajtók valami rétjáró vénember kalauzolása mellett, hosszas kajtatás, kurjongatás, hógatás után ráakadtak a földesúrra, és kiszabadították a szoros görcsök közül, hogy elsőbbet is a visszakapott ütlegek helyét legalább óvatosan megtapogathassa. Miként mondám is már jogtalanságok, sérelmek idején emlegette dolgozó népünk Cserke Ferke és Bezzeg Miska viselt dolgait, önvigasztalásul. Apák fiaikra hagyományozták. A humor és derű fénye mellett mint sötét árnyékot, megtaláljuk bennük a régi rendi világ emlékét is.