Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 39. Ludas Matyi cimborái

Házunk szomszédságában egy özvegyült fiatal asszony lakott. S egyszer, szénaboglyát rakván, éppen akkor talált az udvarára átpillantani, mikor a kis kert bazsalyikom és rozmaring bokrai közt csendbiztos uram ugyancsak enyelgett a kackiás menyecskével. Ez még hagyján, hanem abból támadt a baj, hogy azok is észrevették őt. Nosza, még aznap érte jöttek a pandúrok és felkísérték a helység házához. A csendbiztos recsegve fogadta, hegyesre fent bajusszal az elkoptatott deres mellett állván: „Hát osztán, te boglyamászó, hogyan merészkedtél hivatalos szemle alkalmával a hatóság emberei után leselkedni?" Hiába szabadkozott a fiú, meg se hallgatták. Suhogós mogyorópálcával olyan huszonötöt húztak rá, harminc is fölösen kitelt volna belőle. Úgy gondolta Miska, ez az adóssága se maradhat fenn ítélet napjáig. Ki kellene egyenlíteni, míg a hitelező fejét be nem lepi a dér. Bement tehát réti portékájával a heti piacra, hátha az emberével összehozza a sors. Jól számított! Őkelme csakugyan ott csörgette a sarkantyút, szokása szerint a kofa asszonyok közt. Nyomába szegődvén, azt mondja neki: „Hej, csendbiztos uram, ha én ma éjszaka oda állíthatnám a kerekszigeti nagy fűzfához, tudom holtáig megemlegetné!" „Osztán miért, te fattyú?" „Azért, mert a fa mögül megleshetné, amikor az a betyár legény, akit régóta szeretne köröm közé kapni, az orgazdájának leolvassa a tartozását." Szóra szó, addig, hogy Miska esti sötétedéskor ötödmagával koporcolt kifelé a rétbe; a csendbiztossal és három pandúrral. Emezeket távolabb a nádasban bújtatták el, hogy majd az adott jelre rohanjanak elő. A csendbiztost meg a vastag fűzfa mellé állította Miska, de a törzs odvába már előre készenlétbe helyezett kötéllel villámgyorsan hozzá is kötötte, elébb a derekát, azután a kezét, lábát. A gyöngyös dohányzacskót meg a szájába dugta, hogy csak a pipaszurkáló lógott ki belőle. Azután így magyarázta meg a cifra helyzetet: „Na, mostmár értsen szót, csendbiztos uram! Az a betyár fattyú, akit emlegettem, én vagyok: Bezzeg Miska. A nevemről eszébe jut kendnek a tartozásom is, amit mindjárt leolvasok." Le is olvasta, adván rá olyan percent kamatot, akármelyik vén uzsorás megsokallta volna. „Használjék!" - mondván még s odébb állt. A pandúrok hiába várták a jeladást. Már belezsibbadtak a lapulásba. Reggel aztán eljöttek hívatlanul is. Látván feljebbvalójukat, megvillant agyukban, hogy vajon kiszabadítsák-e, mert igen vereslett a méregtől. Végre mégis csak a köteles tisztelet győzött, bár köszönet helyett szidást kaptak. „Három fegyveres ember, mégis ilyen csúfság esik!" Arról el is felejtkezett csendbiztos uram, hogy ő meg a negyedik fegyveres volt. Attól kezdve sokat ólálkodott legényeivel a nádas szélén, Miskára lesve. De a gézengúz mindig a másik szélén jött ki, nem ott, ahol lestek rá. Egyszer azért jött ki, hogy egy kényes földesúrral való ügyét elintézze, mert azt se bízhatta az úriszék csalfa igazára. Valahol a határban találkozott vele először. Kevélyen lépkedett az úr az út kellős közepén, három agarával, három hajdújával és három hajtóval. Miska meg gazdája hatökrös szénás szekerével nyikorgott vele szemben. Valakinek húzódni kellett, annyit ő is látott, de úgy gondolta, könnyebben tér a gyalogszeres ember. Ám az uraság más véleményen volt. „Megállj, pimasz fattyú!" - rikkantá el magát. „Megtanítalak én a tisztességre, ha eddig nem akadt, aki kioktasson! Rántsd le a gatyáját, ne nyüjjék!" Lekapták Miskát, és az árokparton úgy elhányták, hogy azt se tudta hamarjában, dél van-é, vagy éjfél. „Szaladj el, hé, oszt dörzsöld a meszes falhoz!" - röhögtek utána. Igen ám, de ez a földesúr a kevélysége mellett, mint vadász is híres volt. Nagy kedvvel gyűjtögette a különleges réti madarakat, sokat kóválygott a sárréti és kunsági mocsarak náderdői körül. Egy-egy ritkább madárért víznek-sárnak ment. Most aztán ezen vesztett rajta