Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 39. Ludas Matyi cimborái

jóféle diófataplót ide madzagolom a lába ujjai közé, belecsiholok, hadd sziporkázzék, azután pediglen én elballagok, hátha véletlenül olyan úrra találnék, aki nem táncoltatja a cselédjét. Szerencsét próbálok!" Eképpen szólt és cselekedett Ferke. Nemzetes uram nem válaszolt erre semmit. Merthogy a sallangos kostökzacskó, tele dohánnyal, akkurátusan bele volt illesztve a szájába. Rúgott-vágott csak, de így még inkább lobogott a tapló. Belátta hát jobb, ha nem kapálódzik, mert kigyullad a strázsák meg a dunyha, s elhamvad nyoszolyástól. így csupán csak a lába égett össze, mire rányitottak. Bezzeg Miska, a békési tájak békétlenje se volt ám kisebb ember! Már a neve se akármilyen! Nem hinném, hogy az apjától örökölte volna. Inkább avval tartom, hogy száraz keresztelőben ragasztották rá, célzásul, hogy amit ő elintézett, az bezzeg el volt intézve ... Talán éppen az akasztói kasznár hozta ki legelőször a sodrából, amikor hatnapos robot után a hetedikre is hajtatni akarta. Éppen a gyarmati kántor-kocsmában komázott cimboráival, s az ősi soron szabad pákászok nótáját dalolgatta vasárnapi mulatságul: Nem járok én robotolni az urak földjére, Se tenyerem nem köpködöm a kapa nyelére, A Sárrétje terem halat, vadat, Nem esik ki a számból a falat. Nosza, felcsattant a pitykés hajdú: „Megállj csak, te pernahajder! Hová nem jársz te?!" Elkapta a gatyakorcát s a percekutorokkal az ispán elébe vitette. De ez csak a fejét kaparta, mikor a pálcázás után meglódulván Miska, nótaszóval szólt vissza neki: Se vége, se hossza, kerek a Sárrétje, Odajöjjön én utánam a kutya vármegye! A pálcáját a faromra nem teszi, A fene a kezeszárát megeszi. „Kutyafog lehet ez a siheder, megkaphatja az embert! Tegyék láncra, ha elcsípik kendtek!" Csakhogy nem csíphették ám el! Kiszökvén a faluból, a rétnek vette magát s nyoma veszett. Talán a kasznár fejéből is kiesett volna, ha télidőben egy nádvágó ember eszébe nem juttatja. Rétet bérel, azzal a szándékkal nyitott be hozzá. Toprongyos csizmában, vérzett dakuban bandukolt mellette az ipse, nádat nézni menvén. Avas süvegje állig ért, csak csepüszin jeges bajusza lógott ki alóla. De amikor a náderdőben, a jég hátán kettesben maradtak, egyszer csak azt kérdi: „Emlékszik-e még, nemzetes uram, Bezzeg Miskára?" „Hol van az a gazember? A nyáron csapattam meg." „Ihol van ni! Osztán most meg az csapja meg kendet!" Uccu rajta boszorkányos! Lerepült a maskura bajusz, eltűnt a vénember, s ott sudárzott Miska, mint a túri torony. Az elámult kasznárnak a fejébe rántott egy nagy zsíros szeredást, mint borjúnak szokták a kötőféket, a lábának meg gáncsot vetett. Egy görcsös kezebelivel úgy eltángálta a Berettyó jegén, hogy talán még csontját is törte itt-ott. Hetet-havat ígért a kékre vert ispán annak a derék embernek, aki Miskát kézre keríti. De hát könnyebb lett volna egy tűt meglelni a szalmakazalban, mint egy legényt a náderdők mélyén! Nem is kereste senki. Miska a maga jószántából jött ki némelykor, hogy megadja kinek-kinek, ami megilleti. Száműzetésében csendesen halászva, madarászva a nádasok árnyán, egy nyalka csendbiztossal történt esete jutott eszébe.