Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 36. Boszorkány-történetek a Nagysárrétről

Mondják, hogy azelőtt a bábák is boszorkányok voltak. Sőt egy öreg asszony azt állítja, hogy ma is értik ezek a gonosz mesterséget, de mivel már minden faluban van doktor, miattuk nem merik gyakorolni. Akire megharagudtak, annak rontották a gyermekét. Olyat is cselekedtek, hogy az újszülöttet elcserélték az ördög gyerekével. (Ez úgy neveli a fiát, hogy enni ad, de inni nem.) A váltott gyereken azonban mindig ül valamilyen jel. Emlékeznek egy ilyen fiúra, ennek az ágyékában látszott egy lencsényi fekete bilyog. Egy bajomi öreg bába különösen elhíresedett. Ma is élnek itt gyerekei, unokái hallgassuk el hát neki is a nevét. Környékszerte féltek tőle, mert állítólag sok gonoszságot vitt véghez. Emlegetik, hogy még a saját gyermekeit is megette (^megétette). Egyszer nagyon megjárta! Rontotta egy Sirály-zugi ember gyerekét; hiába telt az ideje, nem nőtt az semmit. Amikor éppen arra járt, az ember összecsődítette a szomszédokat: Vasvillára Sirály zugi emberek, itt a boszorkány! - és kicsi híja, hogy agyon nem verték. Másnap elizent és el is ment a haragosához, felkapta a gyereket és így szólt: Ha megettelek, most meg is gyógyítalak. Nem lett azután semmi baj. De nemigen vallottak ezek egymás ellen. Az öreg Sáfrán Sára bábát elhívták egyszer valamelyik gyerekhez, akinek ebagja volt, mivel egy másik bába bántotta. Éjjel-nappal acsarkodott volna a gyerek, de hogy ezt ne tehesse, ruhába csavart cukrot dugtak a szájába. Az öreg Sára mérgesen kirántotta a szájából, csak úgy cubbant. Nem ebagja van ennek - azt mondja - hanem ebanyja. Egy másfalusi asszony a fiaival és szolgáival alkonyatkor kint dolgozott az udvarán, amikor fenn a magasban kiabáló vadlibákat vettek észre. Alig számolták meg - éppen heten voltak - hirtelen összevesztek azok és egyet lehajítottak maguk közül. Esett, esett a vadliba lefele, de mire a földreért, vén szipirtyóvá változott. Rögtön ráismertek: a bábaasszony volt. De a boszorkányok nem csupán a faluban működtek, hanem - miként az öreg pásztorok és rétjárók emlékezetében hagyták - a határ sem volt miattuk biztonságos. Szerep alatt, mélyen bent a rétben az Ó-Berettyó mellett van egy kis halom, állítólag ezen mulatoztak volt az összesereglett boszorkányok, bandáztak, duhajkodtak, fajtalankodtak éjnek idején, de nem lehetett látni őket, csak nagy lármájuk hallatszott. Pákász féle emberek emlegették, hogy a Vészszegéren és Csarnán boszorkányok jártak fel a Berettyó felől. Holdvilágnál látták mint ültek a víz tetején, felhúzott lábbal - mint öreg asszonyok a kucikban télen - és úgy úsztak hátrafele. Bajom és Udvari határán folyó Tigicsérben is vén banyák csatangoltak sötét éjszakákon, rontva az utasokat, de akadt köztük olykor leányféle is, aki becsalta a legényt az érparti nádasba és ott elaltatva tönkre tette, elvette az erejét. A sokat tapasztaltak kioktatták a legényeket, hogy ne találkozzanak vele, mit mutassanak meg és mit mutassanak neki. Beszéltem egy nyolcvan esztendőn felüli öreg emberrel, aki gulyásbojtár volt gyerkőc korában. Akkor hallotta, hogy a szeghalmi boszorkányok is kijártak a rétbe és sokszor zavarászták a gulyát, ménest. Egy gyarmati számadó összeszövetkezett velük. Éjszakánként öt hat tehenet vertek a gulyába, mindegyiken rajta volt a számadó bilyogja. Igen, de ennek fejében éjszakánként elvitték hol egyik, hol másik bojtárt és három óráig megállás nélkül táncoltatták és jól megfincoItatták őket. Egyszer azonban rájöttek a bojtárok, hogy milyen parolát adott a számadó a boszorkányoknak. Nem is sokat teketóriáztak hát, hanem agyonütötték és eltemették az Ösvényhalom érfelőli oldalába. Máig sem tudták meg, mi módon veszett nyoma a gulyásnak. De egy nagy fekete kutya azóta minden éjszaka ott ül a halom oldalán. Minden hetedik esztendőben vakkant csak egyet, ha éppen akkor arra tévelyeg valaki, máskor olyan, mintha néma volna. Jaj annak, akire rámordul.