Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 4. A Sárrét meghatározása

A Sárrét meghatározása Ha a térképet nézegetjük, szemünkbe ötlik, hogy azon a helyen, amelyet Püspökladány, Szerep, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Darvas, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Túrkeve, Kisújszállás és Karcag közt húzható vonallal keríthetnénk körül, nincs egyetlen falu se. így van ez a valóságban is. Nem is települhetett ide falu, mert a múlt század közepéig, amíg szabályozatlan folyóink kényükkedvükre locsolgatták a földjeiket, ez a kiterjedt lapály volt a Nagysárrét magva. Feneketlen mocsár, amit az utak is messzire elkerültek. A Bakonszegnél medrét vesztő öreg Berettyó vize itt terült szét és csak Szerep alatt, Bihar, Békés, Jásznagykunszolnok hármas határa táján szorult ismét holmi sekélyes mederbe. De elfért itt még a Tisza vize is! A Mirhófoknál kiömlő áradást a Kakatér, Mérges, Cinaderék vezette el idáig. A Tiszaszőlősnél partot bontó víz a Tinósdéren, Oktalanlaposán és a Zádorréten jött. A Tiszadobnál kilépő áradást pedig a Hortobágy folyócska szállította. Ennek medre mentén Karcag és Nádudvar közt az Ágota csárdáig nyúlt fel a Nagysárrét s rokonságot tartott a kunmadarasi nagyréttel és a hortobágyi morotvákkal. - De Csökmő, Kornádi, Vésztő, Okány környékén is mocsár terült el: a Körös Kissárrétje. E két rétségünk tulajdonképpen ikertestvér volt. Zsáka, Darvas, Gyarmat közt számtalan ér kötötte össze őket, mint például a Keresztér, Bogárzó, Kengyel, Kenderes, Cseke, Mustó, Gyöngyös, Dózsa, Szúnyogos, Nyék. Ezek medrén keresztül osztozkodtak egymás vizén. Volt itt víz bőven a Sárrétjén kívül is! így például a hajdúsági és bihari oldalon még Nádudvar, Kaba, Földes, Derecske, Konyár határa is tele volt kolokányfészekkel, kisebbnagyobb tóval, fertővel, laposokkal, derekakkal, fenekekkel, amiket felvert a nád és az évtizedes aszály, ha kiszívta belőlük a vizet. Számba se vehető nádas ér kanyargott egymásba és egymásból, hol a rétbe folyva, hol meg visszafele. Ha útra szánta magát az itteni ember, inkább csolnakba (vagy sárréti nyelven szólva: hajóba) ült, mintsem szekérre. A városig, a faluig ért a mocsár, kákát, nádat termett a szélső udvarok lábja. Ezeket tudva, mondanunk sem kellene, hogy az emberi élet is más módon folyt itt akkor, mint manapság. Szántani, vetni csak mindössze is kevés ármentes helyeket, az úgynevezett szigeteket lehetett. Sokszor ezekre is hajóval vitték be az ekét és hasig érő vízben, vagy ennél is mélyebb vízben úsztatták be a lovakat. A termést is hajókon kellett kihordani. Éppen csak, hogy megtermett az esztendei kenyérnek való. így hát a földművelés inkább csak mellékfoglalkozásnak számított. A szegény embernek a rét volt a terített asztala. Mint pákász, halász , csíkász, madarász, darvász, méhész, gyékényszövő, nádvágó a rét Isten adta javaiból éldegélt. Ezt gyűjtögette össze télszakára is. A gazdaember vagyona sem szántóföldben, hanem nagyszámú jószágállományban volt. Az árvízjárta, kövér legelőkön és a mocsári szárazulatokon virágzott a nomád és félnomád állattenyésztés. A szinte határtalan közlegelőre mindenki annyi jószágot csaphatott, amennyi neki tetszett. A faluhoz közelebb eső páskumon legeltették az esténként hazatérő csordát, csürhét, valamint a fejősjuhokat is. Távolabbi határrészeken a künn telelő rideg gulyát, kondát, juhnyájat és a késő ősszel szétvert ménest járatták. A vagyont jelentő állatállomány őrzői, a pásztorok, megbecsült, ősi soron szabad emberek voltak és valósággal külön társadalmi osztályt alkottak. Voltak tekintélyes pásztorfamíliáink, melyek régi jegyzőkönyvekből kitetszőleg évszázadokon át hűen kitartottak foglalkozásuk mellett, több helységünkbe adtak számadókat és bojtárokat. Apáról fiúra szállt a pásztorkodás tudománya. A gyerkőc alig engedte el az anyja szoknyáját,