Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 4. A Sárrét meghatározása

már kiment kisbojtárnak s a szellőjárta pusztán, a ráboruló éjszakában babonásan suttogó rétben, az állás, a kunyhó körül edződött hozzá testileg, lelkileg elődei nehéz mesterségéhez és csak késő vénségében ejtette ki kezéből a pásztorbotot. A múlt század derekán azonban megváltozott ez a táj és ez az élet. A Tiszát megregulázták. 1866-ban az öreg Berettyónak Bakonszegtől Szeghalomig szép egyenes medret ásattak az indzsellérek és vizét a Sebeskörösbe vezették. Kedvét szegték a Körösnek is. S így aztán a vérevesztett rétek elpusztultak. Más azóta még az időjárás is! A sárrétiek ekeszarvat, kapa-, kaszanyelet fogtak a markukba. A vizek vesztett birodalmában az eke lett úrrá. A rétet és a kövér mezőket eltemették a fekete barázdák. A megmaradt szűk legelőkről eltűntek az ezüstszőrű, bogárszarvú marhák, hosszúgyapjú juhok, meg az ordas réti disznók. De a régi világ emléke nem törlődött még ki sem a természetből, sem az emberek lelkéből! A hajdani mocsár helyén, ha végig megyünk a dűlőutakon, úgy dübög a lábunk alatt a föld, mintha sírok felett járnánk. Az itt eltemetődött náderdők és libegő lápok emlékeztetnek. Ezeknek a felszínen már finom porrá vált anyaga, a kotu, alkotja itt a talajt. Tavasszal végigvégig seprik a böjti szelek s úgy tetszik, mintha messze a látóhatáron fekete, vészes viharfelhők tornyosulnának az égre. Aki belekerül ebbe a szörnyű porba, annak vörösre csípi a bőrét a ruha szövetén is áthatoló kotu. Öreg csőszök, tanyai emberek, faluba húzódott vén pákász- és pásztorivadékok felemlegetik ilyenkor, ami elmúlt. Kinn Ecsegen, a csillaghímes pusztai éjszakában, a pásztortüzek világánál, a hagyomány szavára visszaváltozik a táj. Végeláthatatlan náderdők szökkennek szárba. A rónán éjjeli legelésből megtérő gulya vonul át. Amott a porong oldalában elfekvő szilaj ménes horkant. Majd meg úgy fordul minden, ahogy a történet hozza! Hópustoló vihar süvölt végig az avarba tört nádason. A karambol a gulya párája száll. A magasba csapó nádtűz mellett farkasleső komondorok nyüszítenek. Mintha megint itt járnának az avas szárnyékok körül a valahai babonáshitű, táltoshírű vén számadók, a hetyke bojtárfattyúk, az őgyelgő betyár cimborák. 1. ábra. Csikós Tóth András: Halászélet