Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 30. Úri mulatság

Addig ólálkodott a fiú a jó alkalom után, míg végre megtalálta. Az Ágota csárda tornácán táborozott nemzetes uram úri barátaival, kulacsaik száját szopogatva a jó hűvösön. A csárdai vinkót a pórnépnek ítélték. Fogyasztották is ezek, mert voltak szép számmal, éppen nagyvásár lévén Karcagon. A nádudvari suttyó aztán a sokadalmon keresztül, csakúgy lóhátról kiáltotta oda Gyuri nemzetes úrnak a leírhatatlan üzenetet, amihez hitelesítő pecsétként, a kapott utasításnak megfelelően, bizonyos testrészét leplezetlenül fordította a címzett felé. Avval, illa berek, sarkantyúba kapta lovát és elporzott, akár a szélvész, nehogy bilyogot kapjon. A röviden, de cifrán fogalmazott üzenet summája az volt, hogy ha a nemzetes úr minden köpésnyire egy-egy strázsát cövekéi a mesgyéjére, akkor is meglegeltetik dűlőin a veres kakast. S a felborsolt nádudvari felek be is váltották fenyegetésüket. A gödrökben, kupacok mögött hiába silbakoltak a nemzetes úr lesipuskásai éjjel-nappal, nem ért semmit. Hol emerre, hol amarra vetett lobbot egy-egy szénakazal, hol meg a nádhodályba dugtak taplót. Minden éjszaka ki volt világítva a nemzetes úr birodalma. Addig-addig, hogy már őkelme is gondolóra fogta a dolgot. Megüzente a nádudvariaknak, hogy ne bolondozzanak tovább, a veres kakast rekesszék ülőre, s legyen köztük szent a barátság és örök a béke. Sejthetően forgatott is a fejében valami tervet, miképpen kellene a megbillent egyensúlyt helyre zökkenteni. Learatott búzatermését olyformán rakatta hatalmas asztagba, hogy egy általa előre kiléniázott négyszögű teret teljesen bekerítsen. Csupán annyicska rést hagytak rajta, amelyen át erre a bekerített térségbe belehetett menni. Ezzel elkészülvén, baráti jobbot ígérve, békelakomára hívta meg a nádudvari nemes hadnagyi széket, az elöljáróságot és minden kutyabőröst ijastól-fiastól. Tulkot vágtak, hordót csapoltak részükre és a falvak végéről szekérderékszámra hordták össze a muzsikus cigányokat. Már szinte Nádudvar alá hordtavitte a szél a pecsenye illatát, muzsikaszóval vegyesen. Érezvén és hallván a meghívottak e nagy tisztességet, el is mentek mindahányan! Nem tagadhatom, hogy így volt, mert a krónikás ének is ezt bizonyítja: Sült ökörnek szaga Nádudvarra hatván, Mentek a nemesek, fiakat se hagyván, Ellepték az asztaggal övezett térséget, az lévén a lakoma színhelye. Roskadozó asztalok mellett folyt a dáridó. A nadrágszíjat eresztett, elázott társaság észre se vette, hogy éjféltájban elillant közülük a háziúr, a kijárat is beomlott. Akkor kapdostak csak borgőzös fejükhöz, amikor az asztag mindenfelől lángba borult. A lángokon keresztül, egymás hegyén-hátán, megpörgölődve, leperzselt hajjal, hamvadó bajusszal, csúnyán átkozódva menekültek nemzetes uraimék a békelakomáról. Annál is inkább nehezen ment ez, mert a jóféle borital mián mozogni is alig tudtak. Nem csoda hát, ha felhadnagy uramnak a farmatringját is lenyalta a láng paszományos mentéjéről. Gyuri nemzetes úr távolabb, egy rakott szekér tetejéről, nevetve szemlélte újabb „tréfája,, sikerét. Hogy sok ezer kéve búza elhamvadt, azzal ő vajmi keveset törődött. „Ne inaljatok el, kedves barátaim, hiszen ti szeretitek a tüzet, hát gyönyörködjetek benne! Látjátok, ebben is kedveteket kerestem!" - így szónokolt tele torokkal, emésztvén amazokat még a méreggel is. Fütykösökkel, mordályokkal fegyverzett emberei őrizték testi épségét, csatárláncban a szekér körül.