Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 30. Úri mulatság

Különös passziója volt, hogy olykor-olykor bőgatyába, kurta ingbe öltözött, vállára cifraszürt vetett, fejére árvalányhajas pörge kalapot csapott, s lóra ülve pusztáról-pusztára, csárdáról-csárdára csatangolt, valamelyik neves betyárnak adván ki magát. Nagyon tetszett neki, ha elhitték. Meséli a szájhagyomány, hogy egyszer Biharban, Esztár környékén „betyárkodott". Azt azonban még csak nem is sejtette, mely igen nagyon eltalálta a helynek is, az időnek is az alkalmatos voltát. Valami igazándi betyárok éppen előtte való napokban dézsmálták meg a híres esztári szilaj ménest, a talán még híresebb Gurzók elől megugrasztva nyolc-tíz rideg csikót. Valamennyi pandúr volt a megyében, meg a szomszédban, mind a betyárok nyomát ütötte. Tele volt leselkedő haddal annak a csárdának a padlása is, amelyiknek az ajtaját Gyuri nemzetes úr berúgta, nagy lövöldözéssel riogatva a poharazó népet. Még arra jutott ideje, hogy fokosát a gerendába vágja, és bort parancsoljon az asztalra, de hogy a fokost kivegye, a bort megigya, arra már nem. Mert előrontottak a pandúrok, s elhivén hogy betyárral van dolguk, vasba verték és a főszolgabíró elé kísérték. Ez ismerte már látásból a nemzetes urat, valami pesti tivornya emléke rémlett fel előtte, mikor bevezették, de a felismerésnek jelét se mutatta. Sőt éppenséggel a komiszáros gondjaira bízta a „vén betyárt", mondván: „Hivatalból utasítom, hogy a foglyot hatékony elbánásban részesítse, mert az a súlyos gyanú forog fenn, hogy részese az esztári lótolvajlásnak s kielégítő vallomása cinkostársai elfogatását is megkönnyíti." Gondolhatjuk, milyen lehetett az a „hatékony elbánás". De hiába, a gyanúsított nem vallhatott egyebet, mint hogy ő nemes, nemzetes és vitézlő Józsa György tiszafüredi földbirtokos, és holmi nemtelen pandúrok rá ne merjék tenni a kezüket! De bizony rá merték azok! S ráadásul egy hétig száraz kenyéren, hideg vízen, dutyiban tartották. Csak akkor hittek neki, amikor a szembesítésre megidézett füredi hites elöljárók felismerték. Nosza, kérte az engedelmet a főszolgabíró, az akaratán kívül előidézett méltánytalanságért. Józsa Gyuri persze megbocsájtott. Mindketten a hozzájuk illő őszinteséggel. Még nagy lakomát is csaptak, szépen összebarátkoztak. Gyuri nemzetes úr meghívta új barátját füredi rókavadászatra. A rétségek, tiszai kiöntések nádasaiban, bozótjaiban vígan lakozott akkoriban a róka s az agarászat úri foglalkozás volt. Eljött hát Füredre a bihari főszolgabíró is. Gyuri nemzetes úr nagy vendégsereggel és ovációval fogadta. A végeszakadatlan dínomdánom közt aztán összenéztek és megszöktek egy kis rókavadászatra. Két nagy agárral indultak el, de hogy történt, hogy nem, mire a vadászat színhelyére értek, megszökött tőlük mind a kettő. „Most mi lesz?" - kérdé a vendég. De nemzetes uram csak legyintett: „Mi lenne? ... húzódj lesbe, kedves barátom uram, én meg a kutyaugatást utánozva annyi rókát hajtok neked, nem győzöd ellövöldözni." Hát az ugatás és a hajtás megtörtént, de róka nem mutatkozott. „Nem értei te, barátom uram, a réti rókavadászathoz, hiszen az imént is bornyúnyi rókát hajtottam feléd. Hadd húzódjam csak lesbe én", - szólt Gyuri nemzetes úr. Amíg azonban a vendég a hajtással volt elfoglalva, addig ő elindult hazafelé. De már jött is vele szembe vagy húsz falubeli ember. így szólt hozzájuk: „Én dologra rendeltem ide kenteket, de más fontos teendő akadt. Itt a nádas szélében valami veszett ember dühöng, menjenek, fogják meg, tegyenek rá kötelet, és hozzák be az udvaromba. De vigyázzanak rá, el ne szabaduljon!" Kiadván a parancsot, kedve szerint végezvén, haza tért. Hát csodálkozva látják az emberek, hogy valami úrféle nagyban hadonászva, agár módjára ugatva, szaladozik végig-végig a nádasban, le s fel. „Nem bámészkodni, emberek, - kiált a hangadó, - hanem egy-kettőre megfogni a szegény szerencsétlent! Csak vigyázni,