Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 1. Szűcs Sándor önéletírása
bekísérésbó'l kifolyólag. Nem volt. Sőt, így legalább besétálhattam a városba. Egyébként a légiriadó hosszú tartama alatt az útszélen kellett volna kuksolnom. Feltételezem, hogy személyes ismeretség hiányában nem végződött volna ilyen egyszerűen az ügy. Aligha fogadták volna el határbeli járkálásom indokául, hogy néprajzi adatokat gyűjtök. A néprajz viszonylag fiatal tudomány lévén, csak nem régiben fejlett föl a köztudatban, hogy tényleg van valami ilyesmi, hogy néprajz. Lényegét, célját gyakran még ma is félreértik. Úgy gondolom, ennek kettős oka van. Egyik oka maga a néprajz. Csak tanulmányozta a népet, mint a földrajz a földet, a természetrajz a növény és állatvilágot, de szólni nem szólt hozzá. Másik okát könyvkiadásunk statisztikájában fedezhettük fel. Tudjuk hány könyv jelenik meg évente és milyen példányszámban. S hány néprajzi témájú könyv milyen példányszámban. Amikor 52-ben a Nagykun múzeumhoz kerültem, egyik tanácsi dolgozó azért akarta nyakamba varrni egy képtár berendezését, mert néprajzos vagyok. így tehát értek a rajzokhoz, festményekhez. Vannak, hogy így mondjam, divatba jött falvak, néprajzi csoportok, ahova évről évre rendszeresen járnak a városi néprajzi gyűjtők. Seregestől szállnak ki. Persze azért az ottaniak se a néprajzot ismerik, hanem csak a dörgést. Egyszer így fogadtak egy ilyen faluban. Bizonyosan etnográfus tetszik lenni. Mit tetszik gyűjteni? Népdalt, mesét, szokásokat, babonát, kuruzslást? - Babonát - mondtam, csak úgy. Akkor Maris nénihez tessék menni. Én szokásokat közlök, az uram meg mesét. A mi szakmánk ez. Nem mentem sehová, csak el a faluból, ahol az adatközlők már szakosítva voltak. Útjaim során sohasem hivatkoztam néprajzos voltomra. Nem hangoztattam, hogy adatokat gyűjtök. Mindenkit meghagytam a maga hitében. Hiszen számtalan módja, lehetősége van ennek, hogy az emberekkel szót váltsunk. Elbeszélgettem velük elsősorban arról, ami őket érdekelte. Majd ezután a szó kiforgatta azt is, ami engem érdekelt. Igaz, ehhez idő és türelem kellett, meg egy nagyon fontos körülmény. Az általam kutatott terület számomra nem terep volt, ahová ki kellett szállnom, hanem szülőföld, ahol éltem és élek. Már korán feltettem magamban, hogy nem csupán a néprajztudomány számára hordok össze anyagot, hanem ennek egy részét cikkekben, könyvekben feldolgozva vissza is adom azok utódainak, akiktől szereztem: a népnek. Oly elgondolással, céllal, hogy kallódó időből, korból kieső hagyományai igazi értelmének, értékének megismeréséhez ezáltal is közelebb jusson. Tizenhétéves koromban kezdtem irogatni vidéki újságokba és pestiekbe is. Nagyon sok cikket írtam. Számukat nem tudnám megmondani. A maga idejében országszerte legelterjedtebb lap a Kis Újság, Régi idők, régi emberek rovatcím alatt 1942-49 közt hétről hétre közölte írásaimat. A Magyar Út-ban is voltak rovatok. Egy néprajzos noteszéből. Szakcikkeim, tanulmányaim a Debreceni Szemlében, az Ethnographiában, a Jászkunságban és más folyóiratokban, kiadványokban jelentek meg. Első könyveimet a Bolyai Akadémia, a Misztótfalusi, az utóbbiakat a Magvető adta ki. Füzeteim múzeumok sorozatos kiadványaiban jelentek meg. Életem javarészét szabadpályán töltve, 1944-ben az Országos Népi és Családvédelmi Alap karcagi szövetkezetének igazgatója lettem. Ez az intézmény azonban a következő év elején megszűnt, miként a pesti központja is. A város vezetői részéről az a terv merült fel, hogy vegyem át a Nagykun Múzeum vezetését. Fejlesszem tovább és egészítsem ki szabadtéri részleggel. Ez az ügy azonban későbbre maradt. A felszabadulással bekövetkezett változások más munkába állítottak. Majd 1946-ban részt vettem a Bihartordán létesített Sárréti Népfőiskola szervezésében, ennek lettem az igazgatója. Az Országos Szabadművelési Tanács tagja voltam akkor. A Nagykun Múzeum igazgatójává 1952-ben neveztek ki.
