Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 24. Téli utazás az Alföldön

Minden utaival a hó betemette. Ha lapátokat is nem hozunk magunkkal, Tán a hóba veszünk, lovunkkal, magunkkal. Sártói nádasban szinte őgyelegtünk, Remetehalmánál hóba tévelyedtünk. A Berettyó part közt újfent ez követett, A nagy havazásban ránk beesteledett..." Mikor leszállt az alkonyat s hamvaskék köd ereszkedett, nagyon ismernie kellett annak a tájat, aki tudni akarta, merre van előre, merre hátra. Ha eltévedt, ott fagyott. 2. A nádifarkasok voltak még a téli utazás veszedelmei. Alföldünk tele volt mocsárral s ebben tanyáztak. Mikor felfagyott és kezdett nagy pelyhekben hullani a méteres hó, a veresfülűek kijöttek a rétből az útfélre. Az útra indulók vasvillát dugtak a szánoldalba s akkor érezték jobban magukat, ha legalább valami ócska kovácspuskát szoríthattak a bundájok alá. Ha elébük ugrottak ezek a kuncsorgó fogasok, rájuk poroztak vele. Egy régi berettyóújfalusi gazdaember érdekes feljegyzései közt olvastam, hogy 1829 nagy telén Rabéra igyekezett szánon kisfiával és legény szolgájával. Bakonszegen túl, a Perjés nádasánál farkasok fogták közre őket. „Mintha volnának emberek - irja -, hátulsó lábaikra állának és elsőbb lovaim előtt táncoltak oly módra, de nekünk is szőke egy. " Megálltak hát, levették az istrángokat és vasvillát fordítottak az ordasokra. Erős küzdelem után úgy szabadultunk meg tőlük, hogy az egyiket sikerült megszúrniuk a villával s ez fájdalmában üvöltve iszkolt a nádasba, a többiek pedig felindulva vére szagára, utána eredtek. - Tartottak a csengők zenebonájától, meg az énekszótól is. Egy mezőkövesdi matyó Farmosra ment újévi atyafilátogatóba, feleségével és gyerekeivel. Bundát kavarítottak magukra, meleg téglát tettek talpuk alá. Lovaikon jószavú csengők csilingeltek, mégis elébük sompolyogtak a farkasok egy híd alól. Nosza rázendítették a gyerekek meg az anyjok az áhítatos újévi éneket: „ Új esztendő, vígságszerző, most kezd újulni... " Erre leültek a farkasok a fagyos hóra, onnan bámultak utánok. 3. Hegedűszóval is sikeresen riogatták a fene ordasokat. Az öreg Bardócz Pál hortobágyi kospásztortól tudom, hogy egy hajdúszoboszlói jógazda mindig hegedűt hordott a szánján. Gyerekkorában bojtárkodott nála. Egyszer mentek Hajduszovátra. De a Pityori-szőlő sarkánál már toporzékoltak a lovak. Körülnéznek, hát a Szőlöslaponyag a Kösély jegén lapulva jön vagy hat féreg. „Kapd az állad alá a hegedűt, öcsém, oszt muzsikáld el a nótádat!" - kiáltott a gazda. Nem volt a kezében hegedű soha, de akkor Szovát alatt, a Gerendahátig cincogtatta. Majd levált a körme a hidegben. A farkasok meg énekelve kísérték őket. A gyönyörű holdvilágnál számlálgatta, mint szaporodott számuk útközben. A Gerendahátig tizenötre gyűltek, még se mertek támadni. Az úri népeknek hajdanában is másképpen forgott a világ. Igaz, messzebb is utaztak, mint az egyszerű falusiak. Antalfi Gyula írja: „A honi utazás históriájá"-ban, hogy az ablakos úri batárt meg a postakocsit stációnként cserélgetett forró vizes dézsával melegítették. Viszont egy paraszt gazdasszony 1853-ban kelt leveléből, amelyet út előtt álló leányának írt, azt olvastam: „Nints jobb az téglánál, kementzébe idején berakd, azon gyere. " így hát nem volt irigység a dézsa miatt.