Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 21. Hogyan utaztak a régi sárrétiek

Hogyan utaztak a régi sárrétiek Vannak, akik furcsának találják ezt a kérdést s arra gondolva, hogy mindig ilyen kövezett utak kötötték össze a falvakat, készek a válasszal: Hogy utaztak? - hát míg vasút nem volt, kocsin és szekéren! A felelet azonban korántsem ilyen egyszerű. Nagyapáink elbeszéléséből tudjuk, hogy még a múlt évszázad második felében is, amíg a vízszabályozásokat végre nem hajtották, vidékünk az áradások, folyóöntések, vadvizek birodalma volt. A régi feljegyzések és térképek pontosabban is tájékoztatnak bennünket szülőföldünk ezelőtti földrajzi viszonyairól. Ha például megnézzük pladányi születésű híres rézmetsző Karács Ferenc, vagy a szintén nagyérdemű Márton József térképeit, látni fogjuk, hogy P.-ladány, Sárrétudvari, B.-nagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa között a Nagysárrét nevű mocsár terült el, mely az öreg Berettyó kiöntéseiből táplálkozott. Ezenkívül beleömlött még a Hortobágy-folyó vize, amely az Ágotacsárda alatt már elveszítette a medrét és szétterült a rétség Bengecsek és Nagykunlapos nevű részeibe. A Mirhó, Cina, Kakát nevű hajlások pedig a Tisza áradását hozták ide. E kiterjedt nagy mocsár helyén ma sincs egy falu sem. Darvas, Csökmő, Kornádi környékét a Körös KisSárrét nevű mocsara borította. Két nagy rétségünket számtalan ér kötötte össze egymással, széles övben pedig kanyargós erek, kisebb-nagyobb tavak, mocsarak vették körül Nádudvar, Kaba, Földes, Tetétlen, Derecske, túlnan Mezőtúr és Túrkeve helységekig. De zabolátlan alföldi folyóink ezeken kívül is alkottak nádas mocsarat bőven. Járható utak messze elkerülték a Sárrétet. Csupán a Pest-Debrecen-i országút érintette Karcagon, Nádudvar alatt és Szoboszlón haladva át. De ez is olyan volt csak! Az idegen, aki egyszer rajta járt (különösen ősszel), az megemlegette egész életében. Márton József Magyar Atlas című munkája, melyet 1811-ben adott ki, tsinálatlan posta iíí-nak tünteti fel. Valóban az volt; az utasok vágták, csinálni pedig nem csinálta senki! Némely helyen egyik falutól a másikig készítettek ugyan utakat jobbágyi robottal, de ezek zsombékból, korúból (mocsári növények elkorhadt részeivel vegyített laza feltalajból) voltak hányva, nem pedig eleven földből. Kövezésről ne is beszéljünk, hiszen a sárrétiek talán hírét se hallották ennek! Ezeken az utakon esők évadján istenkísértés volt járni. Hasig járt benne a ló. Megfeneklett benne a szekér. A tél pedig olyan rögökbe fagyasztotta a felvágott hitvány utat, hogy széjjel-hullott rajta a vasalatlan fakószekér. Nyáron meg az volt a baj, hogy nagyon kiszáradt s ha tüzet raktak mellette kigyulladt a kotu és az áttüzesedett, feketén füstölgő utat meg sem lehetett közelítem. B.-nagy baj ómban még ma élő öregek is emlékeznek rá, hogy ezelőtt ha Váradra igyekeztek, a sáros úton 6-8 lóval vontatták a szekeret a bakonszegi Vaskapuig; ha Debrecenbe mentek, akkor pedig Földesig. A segítségül befogott 4-6 lovat onnan hozták vissza. A Karcag és Kisújszállás közötti Karajános-gátján való átkelés keserveit is nem egy sárréti öregember emlegeti. Cudar egy út volt ám ez is! Sokan megátkozták azt a helyet! Mikor az őszi esők jártak a Karajánosi-csárdában (röviden szólva: a Karajancsiban) verődtek össze az utasok és összefogott lovaikkal húzatták át a szekereket, egyiket a másik után. Télen már inkább boldogult az utas ember, mert a szán könnyen csúszott a havon. De akkor meg a hideg volt az úton járók veszedelme! Régi feljegyzések szerint havas, dermesztően hideg telek jártak ezelőtt. Hóviharok, csontkaparó szelek uralkodtak. - A sárrétiek ma is emlegetik Sisvai hidegét. Az 1816 esztendő telén volt ez. Báránd alatt megölte a hideg a nádudvari postamester Sisvait. A derecskéi határban két juhász és 2700 darab juh, a pércsi határban három ember fagyott meg. Debreceni civis Király Mihálynak 700 darab marhájából huszonhatot