Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 20. Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten

Amióta elpusztult a rét s helyét felszántották és mindenképpen megváltozott a világ, azóta nem járnak táltosok. Nem is igen vannak már, mert a bába kiszedi a fogukat pólyás korukban, ujjukat leoperálják s egyéb ilyeneket cselekszenek velük. Aki táltossá lesz is, eltitkolja, nem úgy, mint ezelőtt. - így mondják. Kérdezhetjük magunktól, hogy: vajon kik lehettek a régi magyar élet ezen érdekes alakjai, ezek a faluzó vén táltosok? A hagyományból úgy tűnnek elénk, mintha többnyire elidősödött, gulya, ménes mellől kiöregedett pásztorok közül kerültek volna ki. Pásztorias gúnyában jártak, pásztori eledeleket kedveltek, jószágokat gyógyítottak. A táltosok ideje lejárt. Boszorkány azonban akad még némelyik faluban. Ezelőtt volt annyi, hogy keresni se kellett. Talán nem is volt olyan ember, akinek valamilyen kára, bántódása ne lett volna általuk, mert minduntalan a mások megrontására vitte őket a természetük, okkal, ok nélkül. Egy bajomi ember beszélte, hogy az ő régi háza belső vége véletlenül éppen a boszorkányok járásába esik. Éppen ott járnak el valahova, ahova a dolguk viszi őket. Persze emiatt már nagyszülei is rengeteget vesződtek a boszorkányokkal; örökösen nyugtalanították, rontották, nyomorgatták a családot. Egyszer azt javasolta nekik valami ládányi asszony, hogy kásaondóval (köleskása hajával) szórják körül a házat. Ezen ugyanis nem tudnak járni a boszorkányok, ahelyett pedig, hogy felszedegessék, inkább kikerülik. Ez aztán használt egy-egy kis ideig. Egy másik öreg ember pedig arra emlékszik, hogy legény korában a komájaival éjszaka sokat csavargott az utcákon. Egyszer megállottak egy sarkon s amint ott állottak, valahonnan közéjük szaladt egy nagy szemű fekete macska. Nosza marokra kapták ólmos botjaikat és ütni, verni kezdték vele. Az meg csak ugrándozott a lábuk között. Hol egyikőjük, hol másikójuk káromkodta el magát: „Te, erre, arra ... ne üsd a lábomat!" Mert a macska helyett egymás lábát verték el. Ez sem volt igazi macska! Ott követték el a hibát, hogy az útjába találtak állani. Ilyenformán járt a másik gazda tanyása is. Lóháton jött be a tanyáról s amint megállott a kapu előtt, abban a pillanatban nyargalt feléje egy fekete macska, elbukfencezett a ló hasa alatt és eltűnt a kerítésen keresztül. Még nevette is az ember. Hanem amikor le akarna szállni a lóról, hát nem tud! Úgy vették le. Összerántotta a görcs a lábát. Keresztúton való járkálás, álldogálás meg nyilvánvalóan veszedelmes volt. Egy zsákai ember ezt nem hitte el s csak azért is kifeküdt éjjel a keresztútra. El is aludt. Éjfélkor valami nagy szekérzörgés ébresztette fel, úgy tetszett, mintha több szekér közeledne az úton. Trappoltak a lovak ugyancsak! Szép holdvilág volt, körülnézhetett az ember, de nem látott semmit. No, bolondot álmodtam, - gondolta magában és újra elaludt. Majd egyszer megrázza valaki a vállát és a fülébe kiáltja: Kelj fel és eredj innen! Hej ment volna már, de nem tudott! Sehol semmit sem lát, csak azt hallja, hogy pokoli zörgéssel hosszú szekérsor megy rajta keresztül. Amikor hajnalban nagy keservesen feltápászkodik veszi ám észre, hogy a nyak megtekeredett, a lábára pedig sántít. Próbáltak avval mindent, mégis nyomorék maradt. Hát bizony, aki sokat jár: sokat lát! Meg sokat hall és próbál is. Egy szeghalmi emberről is beszélik, hogy miképpen szedte rá a boszorkány. Többek között egyszer a Körösön evezett s észre vette, hogy a háta mögött valami vénasszony kucorog a hajóban. Hát ez hogy kerül ide? Csakis boszorkány lehet, - gondolta. Mérgesen ráförmedt: „Azonnal szállj ki a hajómból!" De az csak hetykén vissza nyelvelt: „Hogyisne!" Még mérgesebben ordított rá és az evezőt is ütésre emelte. A válasz csak az lett: „Hogyisne!"