Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 20. Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten

keresztülnézve, maga elé sorakoztatta a helység boszorkányait. Amint számlálgatta őket, hogyan, miként néznek ki, hol egyik, hol másik vénasszonyra vagy menyecskére ismertek rá. Egyszer azt ígérte, hogy dobbal jön és az egész környékből összedobolja őket s akkor majd sok tisztességesre vélt személyre rábizonyul a rosszaság. Teljesítette-é ígéretét vagy sem? - arra már nem emlékeztek. Rétben esett titokzatos történeteket mondott el, boszorkányjárásról, elásott kincsekről beszélt. Bár a kincsásásból örökös baj támadhatott, mégis kerültek kurázsis emberek, akik a vén Vicsakkal, vagy a szava után jeles éjjeleken kincset keresni mentek a rét laponyag]aira és a dombokra. Egyesekről azt rebesgették, hogy nem jártak hiába. A Lyukaslaponyagban is temérdek pénz volt, de mire az öreg Somogyi Péter érte ment, már kivette valaki. O csak koponyát és csontokat lelt benne. De az is lehetséges, hogy a pénz nagyon mélyen van. Állítólag egy sárrétudvari öreg ember, aki még mint gyerkőc ismerte Vicsak táltost, egyik közelmúlt esztendőben látta a hídi-vásáron. Kiáltott is neki: Jöjjek kend, öreg koma, Udvariba! De az csak bólintott és elvegyült a sokadalomban. Emlegetnek a bajomiak egy Köteles nevezetű öreg táltost is. Azért hívták így, mert miért, miért nem? - mintegy két méternyi vékonyacska kötelet hordott a derekára csavarva. Szűrben járt, meg bocskorban. Mindig holdfogytán jelent meg. Az öreg Somogyi Antal sokszor szállást adott neki. De sohasem aludt a házban, hanem az udvaron a kazal alatt, vagy a színben húzódott meg. Egyszer a szélmolnárhoz ment be és kérte a feleségét, hogy karimáskását főzzenek neki. (Sós vízben főtt s kihűtve nyers tejbe tett köleskása ez.) A molnárné nem teljesítette a kívánságát s ezért távozóban a malom felé bökött botjával, mondván: Éjszakára vihart támasztok, hogy vigye le a tetejét vitorlával együtt! Úgy is lett. Másnap reggel a malomtető és a vitorlát összetörve találták a szőlőskert előtti gyepen. Hát mikor a ványai csikósnak elszalad három lova! Keresték azokat megyeszerte, de nem akadtak nyomukra. Majd egyszer, hónapok multával, az öreg Köteles megy a számadóhoz, a három szép ló pediglen csak bandukol utána, mint a kutya a gazdája után. Azt mondja az öreg Köteles: „No fiam, a Hortobágy mellől hívtam el ezt a három lovat. A tieid ezek, ugye?" Örült a számadó, meg csodálkozott is. „Az enyém ez mind, bátyám!" - mondja. „De honnan tudja ezt kend, hiszen sohasem láttuk egymást?" „Hogyne tudnám, - válaszolt az öreg, hiszen táltos vagyok én!" Még gyerek volt az öreg Nagy Lajos, mikor hozzájuk is bevetődött valami pásztorforma ember. Azon vették észre, hogy már ott ül a ház előtt, a nagy komondor farkcsóválva örvendezik neki. Az apja köcsög tejjel és kenyérrel kínálta. „Adni kell ennek, fiam, - azt mondja, - mert táltos ez!" S csakugyan az volt. Sokat tudott beszélni, éjfélig elhallgatták. Arra még emlékszik, miként mondta el, hogy közel a szurdoki kúthoz kincs van a földben. Arról is beszélt valamit, hogy hiába viszik el a vizet, úgyis vissza kell azt hozni, mert a rét földjét nem járja majd az eke. A verselgető gyarmati táltosról, a bucsai számadóról; aki a szűrje csatján levő fényes bádogban meglátta, hol van az elveszett csikó; a Püspökladányban többször járt öreg táltosról, aki a sapkája karimájában hordott száraz füvekkel gyógyított, meg a juhhodálytól elküldte a farkasokat, - alig tudtak már egyebet. Bajomi öreg Demjén Sándor maga beszélte nekem - nem csupán más szájából hallottam, - hogy őt is, mint hetedik és ikergyereket, vinni akarták a táltosok. Ez úgy történt, hogy amikor betöltötte a hetedik esztendejét, éjfélkor felébredt és ki akart menni. A zajra felserkent az apja. „ Mit csinálsz, kisfiam?" „ Kimegyek" - felelte. „Dehogy mégysz, hiszen éjszaka van. Feküdj csak vissza az ágyadra!" Szófogadó gyerek volt, hát visszafeküdt. Egy