Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 20. Táltosok és boszorkányok a Nagysárréten
„... Csuba Ferenc nagy imposztor, Látó vak koldus, békési-fi, csalfa nagy ostor, Pénz nézésével soktól, ki gyakorta sokat csalt. Avval elébb állott, borozott és sok jó falatot falt, mely karakánságnak fizetődött sokszor az ára, mert számos pálcát szoktak neki vágni farára." A hagyomány Csuba Ferenc igazi táltos voltát vallja. A békésiek szerint már gyermekkorában olyan erős volt, hogy ha a saroglyára ragadt, négy ökör sem bírta arrébb húzni a szekeret. Egyik híres szeghalmi família neki köszönheti a gazdagságát, mert az elődjük az ő szavára ásta meg a Benehalmot egy zivataros, csúnya éjszakán. A csökmőieket is próbálta kiengesztelni. Úgy tartják az öregek, hogy 1836-ban, amikor tűz ütött ki és leégett vagy százig való ház, ha ő meg nem fordítja a szelet, hamuvá vált volna az egész falu. Szerepen a nyolcvankét esztendős Rácz Pál gyerekkorában hallotta, hogy ott is járt egy táltos. Azt beszélgették róla, hogy minden hetedik esztendőben vetődött erre a tájra. Hatalmas, csontos ember volt, azért mégis úgy bele tudott ülni egy vékába, hogy a vékát meg lehetett csapni. Egyszer, amikor egy szerepi gazda lányát vitték Sápra, nádlovon (nádszálat kapott a lába közé) megelőzte a lakodalmas népet kísérő lovas legényeket. Jóval későbben indult, mégis előbb ért Sápra azoknál. Bajomi éltes emberek is emlékeznek bolyongó táltosokra. Közülük különösen az öreg Vicsaknak volt nagy tudománya. Ezt a nevet csak úgy ráragasztották, mert úgy vélik, hogy talán semelyik eklézsia matrikulájába se volt beírva az öreg. Magas, sovány ember volt ő is. Hosszú bajuszát hegyesre fente, zsíros, deres haját két oldalt szíjba fonogatta. Zsíros ingben, gatyában és bakar bundában járt mind télen, mind nyáron. Hiába volt öreg ember, azért széles kalapja mellett mindig ott lengedezett a darutoll. Ritkán látták bent a faluban, többnyire a rétségekben kódorgott, pásztorok és reteszek között. Azért rejtőzködött, mert a váradi püspök kerestette. Rétjárók hozták a hírét, hogy erre látták, arra látták. Volt aki Szovát alatt találkozott vele, de olyan sebességgel surrant el mellette, hogy alig tudta megismerni. Egyszer meg a karcagi gátnál egy fűzfa tetejében üldögélt, vékony kis ágon, amely talán még egy madár alatt is hajladozott volna. Csak felugrott oda! A farkast is el tudta küldeni. Ennyit mondott neki: Eredj haza, vedd magadra idesanyád bundáját, legyél benne hét esztendeig, hét hónapig, hét napig, - azután gyere vissza! Intett a botjával, az ordas pedig lába közé csapta a farkát és lehorgasztott fővel eloldalgott. Bár a fétben érezte jól magát a vén Vicsak, azért mégis bejárt néhanapján egyik-másik falusi gazda portájára. Kisgyermek koromban hallottam idős emberektől, akik legénységük idején még szolgáltak öregapám udvarában, hogy ott is megfordult igen minden esztendőben. Mindig hét napig maradt, de hogy merről jött és merre ment, - azt sohasem látták, mert a kutyák nem ugatták meg. Tett-vett a cselédek között, ha pedig dolga nem akadt, az ól előtt tanyázgatott. Mutogatták, hol állott az a nagy eperfa, amely alatt hűvösülni szokott s amelyet ittlétekor éjszakánként nézni szoktak a boszorkányok. Ha télidőben jött, az ólban üldögélt a tűzkörüli sárpadkán. Hírét hallva, hol egyik, hol másik ember jött el hozzá, hogy tanácsát kérje valamilyen szövevényes ügyben. De megtörtént néha, hogy egész idő alatt egy árva szót se ejtett ki. Hanem amikor beszélt, szájtátva hallgatták! A szél zúgásából, a fák hajladozásából, meg a nap lementéből és ragyogásából jósolt. Állítólag a 73-beli dögvészt, a nagy kolerát is előre megmondta. Az állatok gyógyításához különösen értett. Sőt azt is meg tudta mondani, hogy a várandós tehénben bikaborjú van-e, vagy üsző. A tűz lángján
