Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 1. Szűcs Sándor önéletírása
A hajdúvirtus öröklődött. Egyszer-egyszer megmutatkozott némely utód természetében. Ennek a folyománya lehet, hogy a falubeli urak és családunk közt gyakori volt az ellentét. Valamelyik dédapámat is azért emlegeti a hagyomány, mert a lakossággal kapcáskodó nótáriust galléron fogva kitette a városházi tanácsterem ablakán. Alacsony épület volt a városháza. S így a nótárius nem félt, hogy nagyot esik. Csak a gallérjáért aggódott. Leszakad a gallérom, - majd felvarratom - volt a vigasztalás. Na, de aztán később sokáig is kellett bujdosnia dédapámnak, mert piros sapkás honvéd volt a 48-49-es szabadságharcban. S a világosi fegyverletétel után igen kerestették az osztrák zsandárokkal ... De nemcsak a rebellis, hanem a békésebb, jámborabb elődökről is maradt fenn emlékezet. Öreg nagyapám a templom melletti udvarának egy részét a református egyháznak ajándékozta azzal a feltétellel, hogy oda oskola építtessen. Jókora rész volt ez. Hogy az oskolás gyermekek játszadozhassanak rajta. Az oskola felépült, ma is áll. Én is tanultam benne. Játszadoztam is az udvarán. Anyai nagyapám, Nemes Sándor hatalmas termetű, nagy erejű ember volt. Tizenhatesztendős korában besorozták a kötéllel verbuváló császári vasasok, mert nem hitték el, hogy csak ennyi idős. Tíz esztendeig szolgált Grazban. A földesi református egyház, hajói emlékszem: 1866. évi házassági anyakönyvében, a neve után oda is írta a pap: Cs. K. (kiszolgált katona). Gyermekkoromban sokat emlegették a bajomi öregek, hogy ha csapszékben, csárdában rebelliót csaptak a legények, és már a perzekutorok se tudtak rendet teremteni, akkor nagyapámért szalasztottak valakit. O aztán szétválasztotta a vérre menő bandát. Respektálták a legények. Sohasem fordult elő, hogy összefogtak ellene. Hallgattak a szavára. Édesapámat Lajosnak hívták, a kertje, meg a méhese révén lett ismeretes és emlékezetes. A méhészkedés ősi foglalkozás volt ugyan a Sárréten, de az ő méhesében nem gyékénykasok voltak, hanem kaptárok. Különböző rendszerűek, amelyeket ő konstruált, kísérletezett ki. Kert azonban kevés volt található ezen a sárréti vízen. A gyümölcsöt, az úgynevezett almás oláhoktól szerezték be, akik ekhós szekéren járták a falvakat. Búzáért adták az almát, körtét, aszalt gyümölcsöt. Silány portéka volt ez. Igaz, hogy a cseregabona is inkább csak rostaalj volt. A szőlőt a filoxéra pusztította ki a 70-es években. Édesapám kezdett itt vadba oltott szőlőt telepíteni. Azidőn az itten körül lakosok az oltás ismeretét valamiféle ördöngös tudománynak vélték. Olykor-olykor vetődött erre egy-egy úgynevezett vándorkertész oltókéssel, metszőollókkal, viasszal, kötözővel felszerelve. Még gallyakat is hozott. Ha munkája akadt, néhány fa beoltása, azt jó pénzért vállalta, titkolózva, hókusz-pókusz közt végezve. Ilyen-olyan babonás indoklással mindenkit elküldött a közeléből. Nehogy valaki ellesse a tudományát. Éppen ezért tehát emlékezetes, hogy édesapám viszont eloszlatva a babonás hiedelmet, szőlő- és gyümölcsoltásra szívesen megtanított bárkit, aki a kertészkedésre kedvet kapott. A növények ápolásáról, nemesítéséről, e téren végzett kísérleteiről, a méhészetről, a méhek életéről és általában természeti megfigyeléseiről érdekes kéziratai maradtak. Szabad idejében verselgetett is. És emlegetik ma is, hogy szépen hegedült. Sokat olvasott. Kivált a verseket szerette. Csokonai, Petőfi, Arany költészetét. 1915-ben halt meg, 51 éves korában. Úgy gondolom, hogy az írásra való készséget tőle örököltem. Hallottam édesanyámtól, hogy születésemkor mondta is: ebből a gyerekből költő lesz. De hát szerencsére nem adtam erre a mesterségre a fejem. Azért mondom, hogy szerencsére, mert fiatalabb diákságom idején, mint sok más diák, én is írtam verseket. Ezekből úgy ítélem, gyengécske költő lettem volna. Édesapám kiskönyvtára, mihelyt olvasni megtanultam, megszerettette velem a szépirodalmat, de hogy mélyebb érdeklődéssel mégis a népi múlt, a népi élet jelenségei felé fordultam, ez a hajlam anyai örökség.
