Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 1. Szűcs Sándor önéletírása

Édesanyám, Nemes Zsuzsanna, csodálatos hűséggel őrizte emlékezetében a szüleitől és a falu öregétől hallott hagyományokat. A falu, a táj múltjáról, a régi Sárrét életéről, nevezetes embereiről szóló történeteket. Nagyon szépen tudott beszélni erről. Kisgyermek koromban nem mesét mondott nekem, mint általában szokás, hanem a történeteket idézgette. Sokkal jobban is szerettem hallgatni ezeket, mint a mesét. Később a családi hagyományokat is többnyire tőle hallottam. így azt a kedves történetet is, amely arról szól, hogy egyszer az édesapja, Nemes Sándor nagyapám, őt, mint 6 éves kislánykát feltette a szekérre és kivitte a tanyára a Farkasrét-közbe. Menet szembejött vele a dűlőúton egy másik szekér. Ennek a lovait édesapám hajtotta, aki akkor 17 esztendős fiú volt. Amint a két szekér elhaladt egymás mellett, azt mondja édesapám a vele lévő Ceglédi Mártonnak: Na, Márton bácsi, megnézte ezt a fekete szemű kislányt? Ez lesz a feleségem. Márton bácsi hosszú ideig, egy évtizeden át hallgatott az esetről. Csak a lakodalom alkalmával beszélt erről. Édesanyám 1961-ben hunyt el, 90 éves korában, 50 esztendei özvegység után. Édesapám mellé temettük, a törökhalmi temetőbe. A sír felbontásakor a sírásók édesapám elkorhadt koporsójában hegedűje maradványait keresték. Arra voltak kíváncsiak, mi maradt meg belőle. Mert úgy tudták a falubeliek, hogy e kedves hangszerét is eltemették volna vele. Ez azonban csak legenda. Heten voltunk testvérek. Egy szintén Sándor nevű testvérem, aki harmadik gyerek volt, csak három hónapot élt. Két néném, Margit és a nekem kisgyermek koromban sokat mesélgető Karolina, édesapám életében férjhez ment. Halálakor négy gyerek volt a háznál. Lajos bátyám 18 éves volt, én 8, Imre öcsém 5, Zsuzsanna húgom 2. Minden gond édesanyám nyakába szakadt. Gondját csak növelte a jósága. Olyan jó édesanya, mint amilyen ő volt, tudom van másnak is. De nála jobb már nem lehet. Gondjában, dolgában támasza, segítője Lajos lett volna, de 1914-ben jött az első világháború, őt elvitték katonának és nem is láttuk többé. Valahol a rokitnói mocsarak körüli harcokban esett el. Az özvegyet az ág is húzza - mondja a régi példaszó. Az eddig is szűkös anyagi lehetőségeinket a háború, s ami utána következett, szinte nyomorúsággá nyirbálta. Ezt a keserves időt most vissza se idézem emlékezetembe. Bár, kihatásait is tekintve, mondanivalómhoz tartozna. Hogy e komisz állapotból szabadulni próbáljunk, engem és két kisebb testvéremet édesanyám a legnagyobb nélkülözések árán is taníttatott. A polgári iskola három osztályát itthon magántanulóként végeztem el. Hol egyik, hol másik tanító készített elő a vizsgákra a primitív körülmények között működő, felszerelésű állami polgári iskolában. A debreceni felső kereskedelmi iskolában érettségiztem. A körülményeim alakulása terelt ebbe az iskolába, mert hiszen, talán a kereskedelmi pálya volt az, amely a legkevésbé vágott a természetemhez. Nem is maradtam meg rajta. Nem kedveltem meg a takarékpénztári, banki szakmát. Elhatározván magamat, magánúton tanulgatva, 1926-ban gimnáziumi érettségit tettem. Beiratkoztam a debreceni egyetem bölcsészeti karára. Mint utolsó éves hallgató, elnyertem az egyetem földrajzi pályadíját. Ezzel kapcsolatosan kerültem az egyetem Földrajzi Intézetébe, ahol négy évig dolgoztam. Vezettem a hallgatók földrajzi gyakorlatait, részt vettem az intézet tudományos munkájában, segédkeztem a Debreceni Szemle, a Földrajzi Közlemények és a Földgömb című folyóiratok szerkesztésében. Elsőbbet itt adódott lehetőségem néprajzi adatgyűjteményem rendezésére, feldolgozására is. Adattáram ekkor már igen megnövekedett. Korán kezdtem a gyűjtéshez. Amikor a bajomi elemi iskolában elsajátítottam a betűvetés tudományát, piros és kék fedelű irkákba jegyezgettem a szülőfalum öregeitől hallott hagyományokat. Ezek az öregek, fiatal éveikben még részesei voltak annak a sok ősiségét őrző életformának, amelyek a Sárrét elzárt mocsárvilágában,