Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 14. A réti pásztorkodás

vetemedtek már imott-amott az efféle adóztatásra, nem vették azt olyan szigorúan! A pásztorok között azonban mindig volt versengés a jó legelőért és ha szép szóval nem bírtak megegyezni, bizony jól megagyabugyálták egymást. Sőt, gyakran hatékonyabban, az egyik részről végérvényesen is elintézték a vitás ügyet. Mert szerintük a gulyának, nyájnak jó legelő kellett, még ha vért is ivott a kutya. Szárnyékot nem építettek a rétben legeltetett állatoknak. Viharok idején mind megannyi jó enyhejet nyújtottak a nádasok zugai. Akármilyen hideg szél nyargalt végig a nádas felett, ha ilyen helyre behúzódhattak, csak a süvöltést hallották. Úgy védte őket a két-három öles magasságú náderdő, akár a kőfal. Az ősz azonban elkorhasztotta és letördelte a nádat, a tél vastag fehér takarója pedig buckás sivataggá változtatta a rétséget. Ilyenkor már enyhelyről kellett gondoskodni, ahol a gulya, a nyáj kitelelhessen. Szállásra húzódtak a jószággal. Valamelyik rétszéli és érmenti szárazulaton hatalmas karámot ültettek nádból. Köralakú volt ez a karám s olyan nagy, hogy az egész gulya megfordulhatott benne. Vastag, erős falát, mely szél alá dőlt (vagyis befelé), két korccal látták el, hagytak rajta széles bejáratot, amit faderékkal avagy vessző-, nádfonattal el lehetett zárni éjszakára. Ide terelték be a gulyát, néhányszor kellett csak, azután már magától behúzódott, mert az idő szorította. E falnál egyéb nem oltalmazta őket az idő mostohaságától. Pár kazal réti szénát is hordtak össze a szállásokon s ezek közé hevenyésztek valami színfélét a borjas tehenek és a gyenge borjúk védelmére. Nappal kihajtottak s a jószág a hó alól kaparta ki az avarfüvet. A jég hátán olyan szárazulatokra is bemehettek, melyeket egyéb időszakban a nagy víz miatt meg se közelíthettek. Amikor a jószág már nem tudta megkeresni a maga élelmét, a kazalból szórtak szénát neki. Ugyan úgy telelt a juhnyáj is. A magyar szarvasmarha és juh bírta ezt a bánásmódot. Lenyűttek, lesoványodtak, de tavasszal megint húst vettek magukra. Régi feljegyzések bizonysága szerint azonban gyakoriak voltak ezelőtt a szigorú telek, amikor csontkaparó hóviharok jártak és dermesztő, csillagfényes éjszakák. Megfagyott az ember csontjában a velő, - mint mondani szokták az öregek. Ilyenkor bizony ezerszámra pusztult el a szegény jószág. Sárrétudvari község jegyzőkönyvében megörökítették az 1799. december 19-én dühöngő vihar emlékét. „Minden némü a mezőn legelő jószágok még azon nap kéntelenítettek béhajtódni az helységekbe" - olvashatjuk az elsárgult írásból. Ilyenkor az utcákra, terekre vagy udvarokra szorították be a pásztorított jószágot, nehogy szétszórja az ítéletidő. Amelyik kínmaradt, távol lévén a falutól, az többnyire így járt. Miként ez a feljegyzés is mondja a továbbiakban, bizonyos kabai gazda juhnyájat és juhászát a 20-ára virradólag feltámadt szörnyű hó fergeteg a Bajom és Udvari határán folyó Tigicsi-ér hajlásába űzte. Itt fagyott meg a juhász és juhai közül 200 darab. Báránd község akkori nótáriusa pedig azt jegyezte fel, hogy az ottani egyik juhnyájat az Eszteróba (a falu alatti ilyen nevű érbe) seperte az idő és belőle 500 darabnál többet megfagyott állapotban ástak ki a hóból. „Olyan nagy idő volt, hogy a harangot is meghúzták, de szava alig hallatszott". Egy túrkevi gazda is feljegyezte az ekkor esett kárát a Szikszai-féle „A természeti és keresztény vallás" című könyv egyik üres lapjára: „315 nagy juhom, 26 tehenem, 8 ökröm, 5 lovam kellett a hidegnek, Antal juhászomat, Ferkét a bojtárom, István kocsisom úgy hozták, minden tagjaikban meggémberedve" - írá röviden. Mindezek azonban már kiestek népünk emlékezetéből, de a Sisvai-hidegéről ma is tudnak. „Jön Sisvai" - mondják az idős emberek, ha csípős szél fut végig a hó tetején. Osváth Pál a Sárrét híres-neves utolsó csendbiztosa azt írja 1875-ben megjelent könyvében, hogy 1816