Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 14. A réti pásztorkodás

A réti pásztorkodás Ennek az ideje volt a sárréti pásztorélet legendás kora. A Sárrét rideg, vagy másként szilaj pásztorkodása volt ez. Az állattenyésztés alapját adó szilaj gulyát réti gulyának, a húsáért, gyapjáért tartott nagy juhnyájat réti nvó/'-nak, a kondát réti kondá-nak, s ezért őrizőit pediglen réti pásztoroknak hívták, mert jószágnak, pásztornak egyaránt a rét volt az otthona. Sem a gulyát, sem a juhnyájat és a kondát szét soha nem verték, telelni is a rétben teleltek. Ott jöttek a világra, ott nőttek fel, ott pusztultak el is, ha vásárra, vágóhídra nem kerültek. Úgy tenyésztek, mint a szabad természet, emberi beavatkozás nélkül. Valósággal félvad állatok voltak. Terelni sem lehetett, de meg nem is kellett őket; maguktól indultak és maguktól tértek vissza az állásra. A pásztorok inkább csak a tolvajoktól, ragadozó állatoktól őrizték őket, arra ügyeltek, hogy egyik-másik el ne bitangoljon a többitől, meg akkor állottak elébük, ha netalán a rét veszedelmes helyei, a süppedő lápok, a dágványok és hínáros vizek felé vették az útjokat. A villás szarvú fehér réti marha csak vágóhídra való volt. Az ólba hiába próbálták bekötni, se nem evett, se nem ivott, csak bőgött és öklelődzött. Mikor eladásra szánták, a gazda többed-magával ment ki érte és néhány szelíd tehén közé csapva tudták csak nagy üggyel-bajjal vásárra terelni. De erre nem mindig volt szükség, sokszor idejöttek érte a kereskedők. Német kupecek szedtek össze legtöbbet. Magyar cenzárjaikkal sorba járták a falusi gazdákat és a megvásárolt rideg marhát a gulyáról hajtották el. A terelés fortélyát nagyszerűen értő s a tolvajok ellen felfegyverzett marcona hajtók, hajtsárok hatalmas gulyákat hajtottak vízen, sáron, messzeségen át Bécs, München, Nürnberg és már német városok vágóhídjai felé. A sertesörényű veres réti disznót is onnan ölték, a kondáról. Ha mégis hizlalóba fogta valaki, akkor elszedte az agyarát, és orrába két-három karikát húzatott. De még így is ügyelni kellett rá, mert éjjel kibontotta az ólajtót, szétszedte az aklot és reggel csak a hűlt helyét találták. Az ilyen megkínzott disznó, ha elszökhetett, teljesen elvadult a rétben s még az embert is megtámadta. A mindenféle vízinövénnyel, sással, gyékénnyel, náderdővel borított rétségből szigetek gyanánt domborodtak ki a kerek lapanyagok, porongok, meg a hosszanti girincek, gorondok, az egyik oldalukon lassan emelkedő, a másik felől meredekebb széles hátak. Nedvesebb esztendők idején némelyik el-eltünedezett a mocsár duzzadt vizében. Nagyobbak voltak a keményszigetek vagy ormágyok, amikre már a mérgesebb áradás sem tudott egészen felhúzódni. Néhol hosszú ódalok, partok nyúltak be a rétségbe s olyan szeszélyesen kanyarogtak és vesztek el a nádrengetegek mélyén, mint ahogyan kanyarog szárazon a folyó. Ilyen szárazulatokon legelt a réti gulya, gizgazos réti szénát, fodorgazt, sást, csetkákat, szittyót, nádfiókot, nádhegyet. Egyik legelőhelyről a másikig hasig érő vízben gázolt. Ezeket a nádasban tört vízi utakat, melyeket annyira kitapostak, hogy a mocsár vize folyásnak indult rajtuk, rónának, ökörútnak vagy gulyacsapásnak neveztek. A konda a fertőket, posványokat, a kiszáradt nádasokat dúrta. Apró férgekkel, döggel, tojással, madárfiókákkal, gyökerekkel, gyékénytővel, kotorcával, böngyölével élt. A réti juhászok inkább a rétaljban, a rétszéli szikeseken legeltettek. Szabadon kószálhattak a nyájjal, mert a rétben bizonytalanok voltak a községek határai, de meg nem is lett abból semmi kár, ha egyikről átmentek a másikra. A bajomi, udvari, bárándi és sápi juhászok például a Hortobágyra is eljártak. Szerep alatt a bucsai réten és az ecsegi pusztán olykor négy vármegyéből (Biharból, Békésből, Hajdúból, Jász-Nagykun Szolnokból) találkoztak össze a juhászok. Kivált száraz esztendőkben, mikor a víz sem állta úgy az útjokat. Bőven volt legelő, fübért nem kellett fizetni. Ha később rá is