Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 11. A gyékény feldolgozása és eszközei a biharmegyei Sárréten
a nadály a testéhez ne férhessen, ha mégis meg talál ragadni egy, a gyékényvágó éles vágójával vágja le, mert nem lehet szép szóval lerázni. Ilyenkor a vízbe csepegő vér szagára szám nélküli nadály sereg gyűl. Természetesen e vászonöltözet alá fejír ruhát nem vesz a gyékényvágó, rendes ruházatát a kunyhóban hagyja, hogy ha estére kijön a vízből, szárazba öltözhessek. így felöltözve a hét órai früstök után a gyékény vágó belemegy a vízbe, mely ekkorra már enyhült valamennyire. Azon a helyen, ahol bemegy a rétbe, kötíst tesz, vagyis egyik-egyik kezébe összefog maréknyi gyékényt, és összeköti. 21 Ugyanilyen kötíst a bejáró útja, csapása több helyére is tesz. A lábon álló, összekötött gyékény (a kötís) jelül szolgál; útmutatása mellett nem téved el a rétből kifelé igyekvő gyékényvágó, sem pedig társa bukrába nem kerül bele munkája közben. A szárközépig érő víz kicsi, többnyire kötísig vagy mejjporcogóig ér. Ilyen vízben dolgozni bizony nem kellemes dolog még a hajdani mocsárlakók gyékényvágó utódainak sem, akiknél pedig határozottan kimutatható a lelki atavizmus. A nehézségekből azonban nem csinál a gyékényvágó szociális filozófiát, mert nem ér rá, azon igyekszik, hogy minél többet vágjon, mert ez kenyeret jelent, meg némi büszkeséget is, ha túl tesz a komáin. Bal kezében összefogja a gyékényszálakat, és a hosszúnyelű vágót lenyújtva a vízbe, a tövénél vágja el, hogy hosszú dereka maradjon. Ha sűrű a gyékény, egy marokra valót vág el egyszerre, de van rá eset, hogy szálalni kell. Az ilyen munkára keservesen jegyzi meg a sárréti ember: fenét se ír. Amikor délután a nap az ég aljára hajlik: véget ér a napi munka. A levágott gyékényt úgy, ahogy nyalábba kötözik, s a nyalábokat egymáshoz fűzve kihúzzák a szárazra, és térítőre teszik, vagyis bakarasznyi vastagon szétteregetik. Pocsolyás vagy sekély vizű rétbe, ahol nem lehet a nyalábokat úsztatni, a gyékény szárazra húzása nagyon fáradságos munka, inat, izmot kíván. Minden ember megjelöli a maga teritőjét csimbókkal 22 vagy kötíssel. A terítőt gondozni kell, sokszor megfordítják, hogy jól átsüsse a nap, megszárassza a melege. Az éjjeli harmat nem árt neki, mert reggel hamar felszáll, de ha eső éri, az már baj. Esőben a levágott gyékény elveszti szép színét, barnul; tartós esőzésekben elnyövik, megrökönyödik (korhadásnak indul), a farka letördelődik: tönkremegy a legszebb gyékény is, kárba vész a vágó fáradozása. Ha kedvező az időjárás, tíz nap elteltével kévékbe lehet kötözni a terítőt. Természetesen, míg a terítő szárad, a gyékényvágó nem ül mellette összedugott kézzel, hanem nap-nap után folyik a munka. Forgatás ideje früstökig van, meg délben, és evés előtt és után. Ha nem egyedül van a vágó, hanem egy-két családtagjával, akkor valamelyikőjük rendszerint a fiatalabb - közben is kijöhet a rétből terítőt forgatni. A kévekötés bizonyos szakértelmet és erős kezet igényel. A gyékényt csak ékelíssel lehet kévébe kötözni, mert egyébként széthull szállítás közben, csúszós természete miatt. A térítőről ölre fognak egy kévére valót, a közepéből összemaréknyit kijjebb húznak, és a kévét két helyen: a tövénél és a farkánál szorosan megkötik, azután felveszik, és a tövét a földhöz ütögetve beleverik a kijjebb húzott szálakat, melyek ék módjára hatolnak az amúgy is szorosra kötött kévébe. Végül a kéve derekára is tesznek egy kötést. így kibírja a szállítást, nem kell vele útközben vesződni. Kötözésre éretlen, puha gyékényből vagy hatigyékényből tekert, csavart kötelet használnak, melyet nem görcsre kötnek persze, hanem két végét néhányszor összecsavarintva aládugják. 21 Az ilyen kölesnek meglepően gazdag variációja van, ritkán akad a rétben kettő egyforma. De ilyen esetben is megismeri mindegyik vágó a magáét. 22 A csimbók a kötésnek egyszerűbb és kisebb formája. - A kis növésű, de hetyke, rátarti embert a Sárréten fitymálólag „csimbók"-nak mondják.
