Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 9. Emlékezés az utolsó lápi emberre

Emlékezés az utolsó lápi emberre I. A századfordulón végrehajtott vízszabályozásig híres ősmocsár náderdővel borított rétség volt Szatmár megyében az Ecsedi-láp. Ecsed, Tyúkod, Vállaj és a többi rétoldali falvak határán alig akadt valamicske árvízmentes terület, amelyet szántani-vetni lehetett. Az esztendei kenyérnek való gabona se termett meg A tyukodiakról emlegeti a hagyomány, hogy tavaszra kelvén kenyér hiányában a gyékény gyökerének lisztes gumóját és édes ízű hajtását, csíráját fogyasztották. Ezért nevezték őket incselkedésből cellásoknak. Pedig a cella meg a súlyom általánosan ismert eledel volt a lápi községekben. Földet nem művelhetvén, bizony csak a rét természet adta javaiból éldegélt a lakosság, halászat, csikaszát, madarászat, nád- és gyékényvágás volt a főfoglalkozás. Amíg a mocsarat ki nem szárították s a vizek ágya eke alá nem került, a férfi nép a lápokra járt ki élelmeskedni. De voltak olyan csellengő pákász emberek, öregek, akik már nem tudtak beleszokni az új életmódba. Ezek szívósan ragaszkodtak ősi foglalkozásukhoz, s az elpusztult lápvilág egy-egy tenyérni maradványába húzódva tengették az életüket mindvégig, vállalván annak minden mostohaságát, konokul. így történhetett meg, hogy én is találkozhattam lápi emberrel. Pedig, amikor - még mint suttyó diákgyerek - egy pajtásommal azon a vidéken jártam, akkor már a valaha híres lápnak rég csak az emlékezete élt. Éppen ennek összegyűjtésében, feljegyzésében fáradoztunk, egy néprajztudós tanárunk biztatására. Gyalogszerrel kutyagolva a határban, dűlőútról-dűlőútra térve, a tikkasztó nyári szél szemünkbe, fülünkbe, ruhánk alá szórta az elkorhadt lápok könnyen szálló, pernyeszerü porát. Csíp ez, akár az élősdi féreg. Valahol tyúkod tájékán egy hajlás vize szélén nekivetkőztünk, hogy lemossuk magunkról. Vidám fürdés közben a régi kuruc kori dalt dúdoltuk, amelyik azt a népi hőst dicséri, aki talán éppen ebből a közeli faluból származott. Alig vettem észre, hogy a nádas szélén egy guggonülő vénember szemlélődik. „Vérzett" gúnyája egészen bele illett a parti gizgazba, a nádcsörmő, töremora szemétjébe. Meglepett nagy-nagy lompos bajusza, torzonborz ábrázata. Köszönésemre rábólintott. S talán meglepetésemben nem tudván hirtelen egyebet szólni hozzá, megkérdeztem: - Hát bátyám, hallotta-e hírét Tyukodi pajtásnak? Mert az volt ám a legény, nem Kucuk Balázs ... Aligha hallott róla! Alkalmasint vásott fiatalok öregekkel való kötekedésének vette szavaimat. Nem is szólt rá, csak mogorván szortyogtattam üres fekete cserép pipáját. Majd idő múltán azt mondja: - Hát ti, öcsém, hallottátok-e hírét a vízi embernek? Nem? Márpedig, aki errefelé kóborog, annak eszébe kéne venni! Még meg osztán azért is, mert a fehércselédeken kívül éppenséggel az ilyenforma legényekre vadászgatik inkábbat, ni! Hogyhát mit csinál velük? Azt már csak ő tudja! ... Megkapja a sarkukat, osztán lehúzza őket a víz alá. Még a parton is utánuk iramodik, hé! A láp alatt lakik, meg az örmények (örvények) mélységében. Csúnya időben, amikor háborog a víz, neki sincs nyugalma. Olyankor felszedi a halászok nádvejszéit, kihajigálja a varsákat. Haragjában kijön a partra meg a szigetekre, osztán belecsihol a kunyhók ereszébe. Azt kérded, hogy néz ki? Csak úgy, mint az ember. Avval a különbséggel, hogy nagyobb meg erősebb, meg osztán, hogy pikkelyek borítják a testét, ujjai között pediglen hártya van kezén, lábán. A víz alatt is lát, szépen jár-kél a mederben, a tó fenekén. - így szólván az öreg, bólintott is utána! Mindegy, minket bizony egy cseppet se rémített meg a vízi ember híre! Azért lábaltunk ki a vízből, hogy egy pakli jóféle pipadohánnyal megnyerjük a furcsa öreg ember bizalmát. Ez sikerült