Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 9. Emlékezés az utolsó lápi emberre

is. Mihelyt füstölt a pipa, mindjárt barátságosabban csillant meg szúrós fekete szeme. Nekünk látványosság volt az is, ahogyan rágyújtott: acéllal, kovával, nádbuzogánnyal készített taplóval. Szűk nádi sikátorokon végig gázolva bevezetett bennünket a kis nádas közepén lapuló parányi kunyhójához. S itt egy kéve nádon tanyázgatva elmesélte, hogy nemcsak vízi ember, hanem zómok-kígyó is élt valamikor ezen a tájon, míg volt hol elrejtőznie. - Én ezt saját szememmel nem láttam - vallotta be s ezt mi el is hittük. - Csak hallottam az előttem járó öregektől, hogy roppant nagy tarajos, körmös fekete állat volt. Nagy, meg hosszú. A láp alatt lakott, a hideg vízben. A meleget egyáltalán nem bírta elviselni. Olyan hosszú volt, hogy mikor Ecsed alatt a Bugyboréknál, ahol a Kraszna a mocsárba ömlött, a láp alól fellökte a fejét, hogy egy legelésző tehenet bekapjon, mint a semmit, a farkával Tyúkodnál csapkodott ki a vízből. Az emberrel nem törődött, hanem a lápi gulyában sok kárt tett, felfaldosta a teheneket. Egyszer osztán elbántak vele! Száraz esztendőben történt, hogy kibújt a láp alól, osztán börvely tájékán kártékonykodott. A pásztorok rálestek, hol tekergődzött össze éjszakára, osztán rágyújtották a nádast. Ott veszett a hőségben, meg a lángokban. De nehezen! Mérföldekre elhallatszott az ordítása. Gerincét a tűz se emésztette meg, sokáig jártak a kíváncsiak a nézésére. Míg osztán bele nem süppedt a mocsárba ... -Tudom én jól, amik itten körül történtek ezelőtt, - bizonygatta az öreg. - Mert én még láttam a rétet a maga igaz valóságában. Hajóztam a vizén. Kötésig érő gyerek voltam, amikor kikerültem a lápra, azóta a határbeli vizeken élek. Beczó József az én becsületes nevem! így tudtuk meg, hogy a lápi emberek utolsó mohikánával hozott össze minket a jó szerencsénk. II. A nyolcvanadik életéve felé járó pákász lassan-lassan bizalmába fogadott bennünket. Kunyhója földig érő nádereszéből előszedegette madárfogó szerszámait, elmagyarázgatta, melyik mire való. Szőrből font, veresgyűrű vesszejével kifeszíthető, leleményes ésszel kitalált hurkokat, fából és bélhúrból mesterkedett csapdákat rakott elébünk, látható szeretettel pedergetve őket bütykös ujjaival. Avatag szabású eszköz mindegyik, évezredek hagyománya. - Ma már kevés hasznuk van, mert nincs madár, - kesergett az öreg. - Bezzeg volt ezelőtt! Kis uszványokat törtek a sűrű nád közt keresztben-hosszában. Ezekre raktuk ki a veresgyűrű húrkot. Mire az utolsót oda kötöttük a nádtetőhöz, mehettünk érte a többiért. Mindenikben volt egy vadruca. Ezt fogtuk leginkább, mert könnyen gazdája akadt a piacon. Meg osztán a darutollnak volt nagy keletje! A legények vették bokrétának a kalapjuk mellé. A darvat is hurokkal fogtuk. De ez nehéz mesterség volt ám, mert dugodt helyeken fészkeltek, csak belföldeken, csendes szigeteken táboroztak. Sokat kellett a lápokat talpalni utánuk, nem kis veszedelemmel. Mi volt az a láp?... Azt mondhatom, hogy szép zöld gyep, de nem a földből nőtt ki, hanem a víz színén teremtődzött, a mocsárban, a nádas közt. Egykét holdnyi, meg nagyobb is. Volt, amelyik a legelő jószágot is megbírta, a másik pediglen az ember alatt is hajladozott, olyan volt, mint a kelesztett kovász. Ha beszakadt, örökre elnyelte az embert. Mintha hímes tojásra lépkednénk, olyan óvatosan jártunk rajta. Volt nagy hosszú, háromágú bot, azzal tapogattuk ki, hova lépjünk. Öreg ismerősünk szemét megcsillogtatta az emlékezés, idézvén fiatalkorát, amikor csónakjával véges végig járta a réteket, s még farkasra is vadászott. Ezt veremmel meg csapdával fogták. Tőrt vetettek a rókának is. - Most inkább csak halászgatok, - legyintett nagyot. - Látják itt ezt a kis tisztást a gazban? A gorzsával (kis kézi vágóval) esztendőről-esztendőre írtogattam belőle a nádat, úgy keletkezett. Itt szoktam a hálómat merítgetni. Hal még van valamennyi. Megkínálom magukat is. Jó sült hal. A kínálással és a magázással jelezte őkelme, hogy komolyan vesz most már bennünket.