Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 8. A pákászokról
A pákászokról Kik voltak ezek a sárréti mocsarak rétségeit búvó-búvácskoló rétes emberek, a pákászok? Ágrólszakadt szegény emberek, akiknek az a sors jutott osztályrészül, hogy - mint egy ősi, primitív életforma: a gyűjtögető gazdálkodás folytatói - a mocsárvilág természet adta javaiból tengessék életüket. Égi madár módján éltek; nem szántottak, nem vetettek, sem más formán nem termeltek. Aszerint, hogy a foglalkozás melyik ágát űzték nagyobb hozzáértéssel, halászok, csíkászok, rákászok, békászok, vadászok, madarászok, darvászok, piócaszedők és füvesek voltak közöttük. Arra azonban mégse gondoljunk, hogy e foglalkozás a gyakorlatban is szigorúan felekezetekre szakadt, mert hiszen egészen sem hozott annyit a konyhára, hogy ennek a csúfoló régi rigmusnak, éppen a benne rejlő igazság miatt, sikere ne lett volna: Halász, csíkász és madarász, Puttonyos, kobakos pákász, Egytől-egyig éhenkórász, Üres bakóban kaparász! De megérte! Mert bárha a szegénység árán is, de ősi soron szabad emberek voltak a pákászok, úrbéri szolgálmányok miatt nem főtt a fejük, álmukból nem verték ki őket robotra. Nem azokról szólok, akiknek a faluban volt valamilyen kis zselléri vinnyójuk, nádvarkusuk, s onnan jártak ki élelmeskedni, mert ezeket szüntelen zaklatták. Halat, csíkot, darutollat elszedtek tőlük adóba. A bajomi elöljáróság 1837-ben két kaska csíkot vétetett el a piacon Vas Imrétől, s ezenkívül meg is intette, hogy „réten való korhelkedésének végét vesse, mert restanciái fejében nem csupán piaci portékája koboztatik el, bármi légyen, hanem háza is tőle elvétetik". Abban az évben - hogy több esetet ne említsek - Szabó Jánosnál is végrehajtottak, s „tartozásai fejében házától darutoll öt darab és három bőrök ú. m. egy róka s két farkas elhozattak". Szegény Szabó Jánosnak mennyit kellett a rétbeli bukdácsolással összegüzülnie, hogy ilyen sok értéket letéve találtak nála! Mégis azzal pirítottak rá, hogy „szorgalmatoskodás helyett idejét gyanús foglalatossággal, nevezetesen rétbeli kóborgással ne lopja, mert sok tartozásai miatt a házából kitétetik". Kitetszik ebből, hogy a pákászokat egy cseppet se pártfogolta az elöljáróság, és foglalkozásukat csak korhelkedésnek, kóborlásnak tekintette. Ebből az lett, hogy némelyiket nem is kellett kitenni a házból, kiköltözött maga. Se szó, se beszéd, egy alkalmatos éjszakán családostul elszökött a restanciák elől. Mert fenyegetés ide, fenyegetés oda, ha dobra üti szándékát, el nem engedik! Míg fokozatosan ki nem préselik belőle hátralékos köztartozását. Az említett jegyzőkönyvből olvashatjuk, hogy „Bugjos Nagy Péter házáról tanácsi határozat hozassék, mely jó ideje üresen hagyatott, nevezett jövő-menő réti kóborgó lévén, hová költözött, nem tudható". Sejteni azonban bizonyosan sejtették előljáró uraimék, hogy mint „réti kóborgó", kevés cókmókjával igencsak a rétbe hurcolkodott ki. Az igazi pákász a rétben lakott, járhatatlan mocsarak gyékényerdős, bokros rejtekén, parányi szigetein, elvégtelenülő nádrengetegek mélyén domborodó porongokon, vagy csak a madár járta ingó lápok közé benyúló ormokon tapasztott magának kunyhót. Az ilyenekről írta Birtalan Szilágyi János bajomi prédikátor 1827-ben készített feljegyzéseiben: „Ezeket minden egyéb pákászfélék tanító mestereinek tekinthetjük. De ők a helységekben nem
