Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)
Szűcs Sándor írásai - 8. A pákászokról
laknak, még inkább annak kerülése gondjok és természetek, hanem áltáljában a rétben élnek, ottan foglalatoskodva." Hírt ad róluk az a jegyzőkönyv is, amelyet 1807-ben vettek fel a Bajom és Rábé közti határvillongás alkalmából. „Még mint suhanc is jártam kint nádnézéskor, voltam a Csukás Lápon, tudom, hogy azon fűzfa tőnél lakott egy pákász, ki mondta is, hogy a rucahurok túri ló farkából van, mert ő abba a városba való volna. Nála többször jóllaktam, mert a nádat is azon helynél kijjebb vágták a bajomiak" - vallotta az egyik tanú. Gorzsás Balázs bajomi származású 75 éves pákász csak a falujához húzott, mikor így vallott: „Vagy 25 esztendeje több esztendőkig jó kerített kunyhóm volt a gyarmati rétben a Három Csákójú Láphoz nem messze, így jártam át a Csukás Lápon. Tudom, hogy azon a helyen a bajomiak nádaltak mindenkor." A falvak rétbeli határhalmocskáit el-elmosta a víz, a jelül ültetett fák kidőltek, egy-egy rétégéskor elhamvadtak. Emiatt örökös volt a villongás. No, ilyesmiken á pákászok túltették magukat! Láttuk az idézett vallomásokból is, hogy őket nem fogta a határ. Ott ütöttek tanyát, ott rakták ki madárfogó hurokjaikat, ott vertek halfogó vészt, ahol a legalkalmasabbnak látták. A hatóság ugyan ki nem ment, hogy a foglalás miatt háborgassa! A másik rétjárót a pásztort próbálta ellenük uszítani. Egy 1836-os bajomi jegyzőkönyvben is találunk erre példát: „Szerepi lakos pákász Tőke Bálint a Szállás kunyhójába beköltözött, s a karámot tüzelgeti, úgyszinte a fákat is." Kis Ferenc gulyásszámadónak megparancsolta a tanács, hogy „az a hely nem őgyelgők hajioka, őtet onnét űzze ki, s a maga faluja határára utasítsa". Bizonyosan hamvadt a parancs mérge, mire teljesíttetett! A pákász egyedül lakott magános kunyhójában. Némelyiknél ottmaradt inasképpen valami szülehagyott kóbori gyerek. Családos is mindig került, hogy ne csak jövevényekből, szalasztottakból regrutálódjék a pákászok rendje. A rét eme szülötteiről jegyezte fel Birtalan Szilágyi János: „Sem írást, sem Istent nem ismernek. Apjokat, anyjokat, sem esztendeiket nem tudják. Szájunkra sem vehetnénk parázna és fajtalan neveket, ami nem Isten szerint, hanem egymástól van, s avval élnek, vele megelégedve." Az emlékezet is azt mondja, hogy ezek bizony nem templomban, hanem száraz keresztelőben kapták a nevüket, be se Íratták őket semmiféle matrikulába. Nem is ABC-én meg Biblián nevelkedtek, hanem íratlan hagyományokon. „Mégis - vallja Birtalan Szilágyi János - gonosz indulatát, más kárán örvendezői közöttük nem ismertem, hanem általában szánok és segítők." Ő pedig sokszori tapasztalat alapján írhatta ezt, mert természetszerető és megfigyelő lévén, gyakorta bolyongott a rétségek környékén, s elégszer volt dolga velük. Érdekes feljegyzéseiben, amelyek az utóbbi időkig megvoltak a község és az eklézsia régi iratai közt, dicséri őket: „Ha jártodban eltévedvén ilyen pákásznak kunyhójára találsz, szerencsésnek érezheted magad, ott nem bánthat éhség, sem szomjúság, sem kétség, hogy lesz-é ki hova igyekszel, oda biztos úton elvezessen." Csoportos települést nem alkottak a pákászok, sőt kettő sem ütött tanyát egymás közelében. Mindegyik tekintettel volt arra, hogy társa körzetét ne verje fel, ne élje ki. Bajomiaktól hallottam ezelőtt emlegetni az öreg Bőr Bálint beszélgetését: - Mikor még kinn a rétben laktam, öt esztendőn át volt a szomszédom egy bajuszszemöldökű cimbora, de nem volt nekünk egymással egyszer sem bajunk. - Diskurálni, komázni átjárogattak egymáshoz? - Át. Nem múlt el úgy esztendő, hogy ne találkoztunk volna. Némelyik idén kétszer, meg tán többször is. - Hát mennyire laktak egymástól? - Menyire? ... Én mindjárt ott a Berettyónál, a Vész-szeg átellenében. A Pirkófokához közel volt a nádasban egy kis poros föld, azon. Őkelme meg arrább lentebb, Monostoron alól.
