Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 7. Pákásztanyán

- A darunak a zsombékosba raktuk ki a hurkot. Ennek a tollára volt roppant szükség. Melyik szebb? Versengtek érte a legények. Mert a foltos gúnya a kapun se vonhatta ki a lábát. Semmit se sajnáltak érte. Rá is adtuk osztán a fejüket. - Erről jut eszembe az első komám: Villancs, olyan surbankó sigir fattyú volt. Valahonnét ide szokott a tanyánkra. Mint a kóbori kutya, ahol jól bánnak vele. Azt mondja egyszer idesapámnak: „Ne törődjék vele, - azt mondja,- csak tegyük ki a hurkot a Tenyeresre. „Ez olyan lapályos sziget. Erre esik ni. „ A többivel ne törődjenek. Hagyjanak kendtek ótán engem magamra", - azt mondja. Na jó. Emitt emelkedik, ni, egy halom, arról lestük, mire válik. Lehetett vagy negyven-ötven daru. Már túl értek a Tenyeresen. „Na fattyú, nem vált be a tudományod!" - azt mondja idesapám magunk közt, arnint ott leselkedünk. Hát éppen ebben a szempillantásban visszafordul az ék eleje. Megbomlik az egész, oszt szépen leereszkedik a Tenyeresre. Bajomban, Karcagon, Túron, Keviben olyan vásárt ütöttünk a gyönyörűséges szép darutollal, mint se ezelőtt, se azután. - Meg osztán volt hajítófa. Olyan, mint a tekefa, csak kihegyeztük a két végét. Amelyik madarat evvel meghajítottuk, az le is esett. Liba, ruca, bíbic, sirály, akár ha daru, gém, mindegy volt. Reptükből szedett le. Egyszer se vétette el. Máskor meg azt mondja: „Na fogjak rókát?" Osztán volt egy olyan görbe kése, avval éjszakára kiült a szigetre, három felállított nádkéve közé. Virradatra két-három rókának elnyisszantotta a torkát. Ki se mozdult pedig a három kéve közül. Hát a Kelencén! Megcselekedte, hogy Kukora Imre bátyám raját mind becsalta a mi méhesünkbe. Fortélyos egy kölyök volt. Valaki kitanította. - Bőr Bálint bátyámra haragudott. Mert a süvegjét egyszer kinyilazta a fejéből. „No, - azt mondja, - kilenc napig nem merít kend halat a vészből." Alig is lelt benne ennyihányat. Hogy, mint, de úgy volt. Mind kikerülte a hal. - Váltig mondogatta is Bőr bátyám: „Kanördög ez, te, halljátok!" Még abban az időben került a kintiek közt, aki fonta a haját. A fattyú is takarosan befonta két oldalról. „Nézzétek meg,- azt mondja Bőr bátyám, - a hal varkocsa alatt a bilyog." Volt is a füle mellett. Mint egy pityke, annyicska, olyan fekete bilyog. - Beszélte Bőr bátyám, hogy egyszer mentek a Hátszegrónán. Hát amint mentek, mentek, osztán bekanyarodtak a Vészszegrónájába, azon a helyen, se szó, se beszéd, Villancs kipenderedett a hajóból. Egy kis száraz parton elkezdett nagy sebességgel forogni. Forgott, forgott. Ótán úgy eltűnt hirtelenséggel, hogy csak egy kis poros forgószél maradt a helyén. De mikorára haza érkeztek, mán az is itthon merigette a hálót. „Hát, te, te, merre csavarogtál?" „Most lakzizik a beregböszörményi bába. Elszaladtam ijesztőnek", - azt mondja. - Volt egy kutyánk, Róka csinálmánya. De olyan is volt, roppant ügyes. Osztán fattyú azt is úgy meg tudta egrecíroztatni, ha úgy ráintett, a kutya ott maradt, míg el nem küldte onnét. Más hiába hívta, uszította, nem mozdult el, csak keservesen vonított. Azt mondja néki az öregebbik Csák juhász: „ A farkast ültesd a s...re, te, hogy ne pocsékolja a nyájam!" „Nem bántom a komámat!" - azt mondja rá. - Egyszer a hálónál ültünk. Csendes éjszaka volt. Szép holdvilág. Hát amint ott ültünk, egyszer csak hallunk mink messziről valami zenebonát. „Hallga! Muzsikálnak mán" - azt mondja Villancs. „Ilyenkor én táncolni szoktam a Kiritón. A farkas komákkal összefogózva" - azt mondja. - Ezért csavargott-é mindig? Hogy vitte a cimboráskodás. Nem tudhatom. „Keresik ezek egymást", - azt mondja Bőr bátyám. „Azért a bilyog, hogy így osztán mindenütt meglelik a társukat." Ezért is ... érte jöttek-é vagy hogy esett? Valami feketeszürös. Tán a Kárászosban volt bojtár legény, osztán bitang jószágot hajdászott. Evvel ment el. Marokverőnek Szeghalom alá.