Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 7. Pákásztanyán

- Nagy volt a rét! Hányódott-vetődött benne az ember. Míg benne voltunk, jó volt. Akkor fordult keservesre, mikor kimaradtunk belőle. Mán akkor pedig ahhoz voltunk közelebb. Kitessékeltek bennünket a sajátunkból. - Jöttek az indzsellérek. Még azt se lelték, merre van a Berettyó, ebben a nagy rengeteg rétségben. „Na, jöjjenek!" Idesapám hajóba ültette őket. Úgy mutatta meg nékik: „Na, ehol van ni!" Osztán mikor mindent így kipuhatoltak, akkor osztán elvitték a vizet. Kanálist ásattak, oszt lefolyatták benne. Ahogy ezek elmentek, dolguk végeztén, jött a többi. Ezek meg oszt mértek, meg mértek. Húzatták a láncot, dűlőztek. „Na, hé, ezek húzzák ránk végképpen a szemfedőt", - azt mondja az öreg Kacskara. Úgy is lett. Látja azt a fasort amoda? Arra sillámlik ni! Na, az a Vonal. Onnét az uraságé lett végesvégig. A magunkforma ember elmehetett szél alá. Ótán mán csak akkor kerültünk ide, mikor tizedén vagy harmadán dolgoztunk az uradalomnak. íme, gondoltam, az ősfoglaló pere az adománylevelessel. Annak a jogát a helynévgyűjteménybe jegyezték fel, ezét a telekkönyvbe. Beszélgetésünk óta azonban úgy fordult a világ sorja, hogy e kettő igazságát összeegyeztették. - Kutyanehéz volt ám ezt a földet megszelídíteni, - mesélte tovább az öreg pákász. Oszt gondolt egyet az uraság. Kiadta haszonbérbe a falusi gazdáknak. Hadd rajcsűrözzenek rajta, hadd törjék. Hiszen bére volt is ennek, csak haszna nem. Sok jó gazda családot tönkretett. Kétkezi szegényember lett az ivadéka. Némelyeket pediglen még a faluból is kiszorított az uzsora. Mert mikor mán termett volna, azt mondták nékik; „Coki pokróc, ne vakaróddz!" kivették a kezükből. - Hej, micsoda lakodalom volt itt! A szárazra került zsombékost a gulya se járhatta. Megakadt benne. A konda durkászta. Mert féreggel meg csigával volt tele. Meg csákánnyal estünk neki. A nádtövet, gyékénytövet ástuk-véstük a földből. Mikor megszáradt, elégettük. Mégis az termett a búza helyén. Mikor a dandárja eljött, még éjszaka is roptuk a táncot. Gazda, gazdalegény, szolgalegény. Egyformán kitett ott magáért mindenik. Rászóltunk, amelyik egy kicsit megállott; „Hozzád köthetné a német a lovát, hé!" Tudom, mert ott voltam köztük. Kocsiskodtam, hogy a rétet pusztítottuk. Úgy se ért mán semmit; se vize, se hala, se madara. - Egyszer deleltünk a tanyában. Oszt ahogy megraktuk a hast, egy kicsit ejtőztünk. Igen ám, de ki voltunk állva, oszt a fáradtságtól eltanáltunk aludni. Ültőhelyünkben. Egymásnak borulva. Meg féloldalt a padkára dőlve. Az öreg gazda nekivetette a hátát a szénatartónak. Szembe az ajtóval. Egyszer csak kiabál; „Hé, fattyúk, fikomteremtette! Mindjárt lemegy a nap". Ahogy felébredt, hirtelenében eszébe se jutott, hogy nem naplementének néz az ajtó, hanem feljöttnek. így osztán a nap se azért sütött be, mert nyugovóban volt, hanem ezért, mert mán igen feljött. Déltől másnapig aludtunk. Mert el voltunk törődve. Még a nagy tál is ott volt előttünk. A maradékot kihepetelték belőle a kutyák. De még magunk közt se emlegettük az esetet, úgy szégyelltük. - Az öreg gazda meg éppenséggel azt szerette volna, ha sose kéne aludni. A legkésőbben feküdt, a leghamarább kelt. Egyszer osztán tarlót gereblyélt. Húzta maga után, húzta, egyenesen. Majd a harmadik dűlő végén egy cucában megbotlott. Úgy ébredt fel. De azért el akarta mismásolni. „Nem tudtam innét kinézni, gözühordás van ott vagy micsoda. Azért mentem odáig", - azt mondja. Mondtuk is, ha eljöttek Álmosdról: „Elmegyek, gazduram, megnézem a gözühordást" jókedvű ember volt. Nem bánta. Amíg beszélgettünk, az öreg pákász nem ült ölbetett kézzel. Egy vadrucát felhasított, belrészét kidobta, kevés sóval bepergette, nyakát, lábát, szárnyát levágta, azután az egészet