Szűcs Sándor: A puszta utolsó krónikása (Túrkeve, 2003)

Szűcs Sándor írásai - 7. Pákásztanyán

Szabó-sziget. Ha erre megy, erre tanálja a Szabó-laponyagot. Odább esik a Szabó-hát. Emerre pedig, naplementnek, mindjárt elérné a Kis-Szabó-szigetet. Az én eleim ültek ezeken. Tudják ezt errefelé. Amodább beljebb meg a Kelence. Tőle, így erre ni, jobbra a Mézespart. Az is az övéké volt mind a kettő. Pákászok voltak. Méhészek is voltak. Itt éltek, itt haltak. - Olyan idejű voltam, hogy még meztelenül is elfutkároztam, viháncoltam. Osztán emlékszek rá, hogy nagyapám hajóval vittük haza a faluba, mikor meghalt. Sokszor elmondta életében, hogy az ő nagyapja nyugodni is itt nyugszik. Itt van valahol. Ebben a szigetben van eltemetve. Háborúságos idő járt. Pap se volt. Éppen ezt a földet sarcolták a kutyafejű tatárok. Némelyiken ujjas nem volt, másikon nadrág. Mindegy volt. Mert fekete szőrük volt. A nép itt bujdokolt a rétben. Ide futott a falu. Kődomb, Kéménysziget. Ez Szerep alatt esik. Ezeken a helyeken húzódtak meg. A rónát meg telehajigálták kaszával, utánuk ne tudjanak menni. Nem is mentek. Csak a halom tetejéről kiabálták: „Jóska, Pisti, Julcsa, Mári ne féljetek, gyertek mán ki, elmentek a tatárok!" Ha akadt olyan dideli, amelyik elhitte, oszt kiment, azt feldarabolták. Vagy bedugták a forró kemencébe. Egy jánynak meg olyan szőrös gyereke született. Nem volt hibás szegény, azért a dagványba ment bánatában. - De ha sorra vennénk, pihen itt más is. Az öreg Kásagyúró. Őkelmének se volt senkije. Azt se tudták idesapámék be van-é írva valahol. Úgy vették, hogy ez is csak Isten földje. Furkó János bátyám, Kérísz Mihály bátyám. Bele fektették szépen a hajójába, nádat terítettek rá, úgy hantolták el. Hallottam gyerekkoromban, hogy Tinó Gábor bátyámat is hajóba tették. Pásztorkodott eleinte, csak ótán gubbaszkodott a Vereslaponyagon. Hadd nyugodjanak. Mélyen elgondolkozott az öregember emlékezése. Ugor rokonaink csolnakba temetkezése jutott eszembe. Hány évezrede szakadtunk el tőlük! Vajon e pákásztemetkezési módban mennyi része van a tudat alá merült hagyomány erejének és mennyi a kézenfekvő reális adottságnak? Talán inkább ez utóbbi kizárólagosságára gondolnánk, ha a sárrétiek az ősi hitvilág oly sok élő emlékét nem őriznék. - Bizony így volt az!- folytatta az öreg pákász. - Mint gyerkőc, itt mesterkedtem a hurkot. A nád árnyékában. Feketegyűrű vesszejéből. De a veresgyűrű, mondhatom, tán még inkább bevált. Mert a vízbe raktuk oszt olyan kellett, amelyik ott is keményen kirúgta magát. Szőrt fontam hozzá. Faggyúztam a bélhúrt. Osztán mihelyst kész lett, raktuk kifelé idesapámrnal az úszványokra. Ahol a madarak úsztak a nád közt. Vadliba, vadruca. Temérdek madár volt! A gyönyörű szép daru, kócsag! El se győzném sorolni. Egyszer azt mondom nagy csudálkozással: „Ni, idesapám, mennyi juh legel ott!" Ő meg csak elnevette: „Gödények azok, kisfiam". Úgy sereglettek a nádas szélén. Csak a juhászok hiányoztak mellőle. Bezzeg eltanultam ótán a hangját mindeniknek! Leültem a partra, osztán hol én, hol a madarak, úgy kiabáltunk egymásnak. Ez volt a kenyerem is, a mulatságom is. Oszt így a jó! - Egyszer szól a bölömbika. Idesapám felel. Megint hallik. Jön közelebb. Hát ehol ni, lép a partra Váradi bátyám. „Innye koma, - azt mondja, - ezen a nyelven inkább megértenénk egymást!" Mert sokat osztópereltek. Osztán így békültek ki. - Ruca volt legtöbb. Még kézzel is fogtuk. Kóti bátyám lekucorodott valami csörmő megé. Elkezdte hiváncskolni őket. Gyűltek köré. Akkor aztán hirtelenséggel összekapdosott belőlük. A víz szélén, a szemétből, úgy mondtuk, hogy: pallóverés, abból szedtük a tojást, kosárszámra. A kerceruca huszonnégyet is tojt. De kicsi volt, ő maga is, a tojása is. Csörgősruca, pézsmaruca. Meg a kékfejű tőkeruca. Réceruca. Ez nagy volt, mint a szelíd. A háznál is hamarabb megmaradt az ivadéka.