Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Csobán Endre: Irodalompolitikái jelenségek (1932) Az irodalompolitika új szó és azokat a céltudatos intézkedéseket értjük alatta, amelyekkel egy állam, város, testület vagy írói csoport az irodalmi életet a saját céljai szerint befolyásolni, mondjuk, fejleszteni kívánja. Ha az intézkedések nem megfelelőek, akkor az irodalmi élet fejlődés helyett süllyedni fog. Az irodalompolitika azonban akkor is irodalompolitika marad. Legfeljebb nem nevezzük jó vagy helyes, hanem helytelen vagy rossz irodalompolitikának. A magyar állam több intézményt segélyez, vagy tart fenn, amelyek az irodalmi életre befolyással vannak. A mostani kormány irodalompolitikájának legújabb intézkedéséről pár héttel ezelőtt értesültünk, amidőn [1932. október 27-én] Hóman Bálint kultuszminiszter kinyilatkoztatta, hogy cl akarja készíttetni a magyar írók és művészek kataszterét. Ezt az intézkedést örömmel üdvözölheti mindenki, aki a magyar irodalmi élet virágzását kívánja, és ha megvalósul, a kataszter üdvös tevékenység alapja lehet a kormány kezében. A kormányon kívül a nagyobb városoknak is van önállónak nevezhető irodalompolitikája. (...) A szabadosság egyetlen téren sem vezetett soha jóra, így az irodalomban sem. Az irodalomban különben mélyreható változás jeleit észlelhetjük. Az egyéniség, amely az elmúlt időkben vezetője volt az emberiség mindenféle tevékenységének, nemcsak gazdasági és politikai téren szorult vissza, hanem az irodalomban és a művészetben is, hogy helyet adjon olyan vezető gondolatoknak, amelyek nagyobb egységek: nemzet, haza, emberiség, vallás közös érdekeit írják zászlajukra. Hogy ezek a gondolatok állandóan uralmon maradnak-e, most még nem lehet biztosan állítani. Az állam és a városok a saját javukat nézik akkor, amikor az összetartó erőket segítik a széthúzok helyett. Ha irodalompolitikájukat jó értelemben vett, azaz józan konzervativizmus vezeti, azt egyáltalán nem lehet kifogásolni. A XIX. század végén és a XX. században megváltozott a helyzet. Nagy anyagi erővel hatalmas lapok és könyvkiadó vállalatok keletkeztek. Az olvasóközönség hihetetlen módon mcgnövckcdctt. Most már nem a semmiből kellett teremteni, hanem a meglévő hatalmas domíniumon osztozkodni. Az üzleti tőke hozzá is látott, mégpedig nem nagyon válogatós eszközökkel, hogy a felosztásra váró zsákmányból minél oroszlánibb részt kaparintson meg magának. Minden vállalat körül írók is csoportosultak, akiknek céljait maga a vállalat szabja meg irodalmi téren is. Minthogy a tőke célja: általában minél hasznothajtóbb üzletet kötni, az irodalomban is ez az elv érvényesült. A kiadó szép virágnyelven azt kívánja az írótól, hogy olyan művet írjon, ami a közönséget érdekli. Ez más szóval azt jelenti, hogy ne az írók vezessék a közönséget, mint az irodalom régibb korszakaiban, hanem a közönség pillanatnyi ízlése legyen irányítója az írók munkásságának. Ezek az írói csoportok is csinálnak tehát irodalompolitikát, de nincs sok köszönet benne. (...) 476