Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Ezek az írói csoportok csaknem állandóan támadják az akadémiát és a két legnagyobb és legrégibb magyar irodalmi egyesületet, a Kisfaludy és a Petőfi Társaságot. Támadták különösen régebben, amikor még az egyéniség a szabadosságig szabad volt. Ezek az irodalmi egyesületek szintén zárt társaságok, amelybe nehéz egy-egy írónak bejutni. De még nehezebb abba a másik társaságba, amely egy-egy nagy sajtóorgánum mellett alakul. A bejutás szempontja is más. Az irodalmi társaságok megkívánják a tehetségen kívül a nemzeti eszméhez és az irodalmi hagyományokhoz való ragaszkodást. Az üzleti vállalkozásnak ilyen feltételei nincsenek. Ott inkább az ügyes íráskészséget és a tőke céljaihoz való alkalmazkodást kívánják. Ha az irodalmi társaságokat gúnyosan irodalmi klikkeknek nevezik, sokkal inkább ráillik ez az elnevezés amazokra, mert sokkal szűkebb körűek, sokkal elzárkózottabbak és sokkal önzőbbek. (...) A magyar miniszterelnök néhány nappal ezelőtt egyik beszédében a következőket mondta: „Hamis politika az, amely különbséget tesz város és falu között." Én pedig azt teszem hozzá, hogy nincs szerencsétlenebb annál a politikánál, amely a magyar tehetségeket aszerint osztályozza, hogy a fővárosban élnek-c, vagy vidéken. Végtelen lekicsinylés nyilvánul meg ebben az eljárásban a vidék egész szellemi életével szemben. S történik ez akkor, amikor nyilvánvaló, hogy nevesebb lírikusaink között talán egyetlenegy sincs, aki ne vidéken született volna. Oláh Gábor Debrecenben, Juhász Gyula Szegeden, Mécs László Hernádszentistvánon, Babits Mihály Szekszárdon. (...) Ha tanulságot akarnék levonni a felsorolt adatokból és azzal a fővárosi mentalitással kezelném a kérdést, amely a magyar irodalmi életben mind ez ideig ismeretlen volt, - azt kellene megállapítanom, hogy a világirodalmi magaslaton álló magyar líra idáig teljes egészében vidéki líra. Ha a fővárosi sajtókritikusok és lírai költők egy része (a két fogalom ugyanis sok tekintetben fedi egymást) nem tekinti a vidéki lírát a saját magáéval egyenrangúnak, intézze cl ezt a kérdést a saját írói lelkiismeretével. Mi nem a „vidéki" jelzőt utasítjuk vissza, hanem azt a sértő szándékot, amely e mögött a jelző mögött lappang. (...) A vidéki író pedig írjon magyarul, magyar szívvel, virágos mezőkön színesedett magyar lélekkel. Ha tehetsége van, értékesebbet fog alkotni a maga útjain, mint a nem a lelkére szabott fővárosi speciális irodalmat utánozva. Budapesten egymillió ember él, a vidéken nyolcmillió magyar. A magyarság szellemi és anyagi erejének a súlypontja a vidéken van és csak a vidéki írókon áll, hogy ez a nagyobb erő az irodalomban is a maga nagyobb súlyának megfelelően érvényesüljön. (Kézirat - DM) 477