Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

ről szólott. Ezek ugyanis könnyen felzúdultak, hadakozó gyűléseket tartanak, mikor maguk fölött egy idegen madarat látnak keringeni, amely nem úgy röpül, és nem úgy csiripel, mint ők. Ez a költemény megértő üdvözlet volt Ady iránt, amikor Adyt min­denképp ki akarták kergetni az irodalom berkeiből." 11 Legnagyobbrészt vele foglalkozott az a tanulmány, amelyet a Csokonai-körnek eb­ben az évben tartott első ülésén, 1918. november 17-én én olvastam fel e címen: Cso­konai és a nyugatosok. Szoros kapcsokat, erős kötelékeket kerestem és találtam az elő­adásomban a hányt-vetett Csokonai és a forradalmi újító, az örök nyugtalanság hajó­ján evező Ady Endre között. A mi szerény ünneplésünkre meghívó ment a győztes forradalom által hivatalosan ünnepelt nagy költőhöz, a már beteg Ady Endréhez. Be­tegségéről tudtam, de azért korántsem gondoltam, hogy Ady Endre az ő költő-elődé­hez, a nyíltan ősapjának vallott Csokonaihoz abban is hasonlítani fog, hogy mindket­ten pályájuk közepén omlanak össze, hogy férfikoruk delén dőlnek a sírba. Ady, a „halál rokona" immár a halál fia lett; ő, aki annyiszor szállt szembe az enyé­szettel, aki szinte kacérkodott az elmúlással, most egy pusztító járvány áldozata lett. De költészete nem lehet az enyészeté, a fölött nem válhatik úrrá a halál. A most lété­ben fenyegetett magyarság, a darabokra tépett Magyarország is bizton hiszi, hogy Ady Endre holtában is együtt fog élni a nemzet nagy költőivel, neve, ha nem is mos­tani fényében, együtt fog maradni Csokonaiéval, Vörösmartyéval, s többi jelesein­kével. (Debreczeni Független Újság, 1919. január 29.) Kardos Albert: Csokonai születése napján (...) Most, a vesztett háború után reánk szakadt vaksötét éjszakában, a trianoni békeszerződés becikkelyezésének lesújtó napjaiban más érzésekkel ugyan, de változat­lan hűséggel fordulunk Csokonaihoz, most fölemelő vigaszt és buzdító reményt kere­sünk az ő életében és bölcsészetében. Ne felejtsük, hogy siváran szomorú korszak volt az az emberöltőnyi idő (1773-1805), amely Csokonainak életosztályrészül jutott. Ne felejtsük, hogy a magyar akkor is két hazáról volt kénytelen beszélni, Erdély el volt különítve Magyarországtól, hogy Horvát-Szlavónország, Fiume a határvidék, sőt még a Bánság is csak névleg tartozott Szent István koronájához. Ne feledjük, hogy tudósok hirdették - talán nem is rosszakaratból - és még jó magyar hazafiak is elhitték, hogy a magyar nemzet egy elkorhadt, nem is annyira kidöntésre, mint kidőlésre kárhozta­tott vén tölgy, amelynek helyét a természet rendje szerint foglalja el más. Csokonai e hitrabló, e kedvölő évtizedekben kiáll a gátra, és a dicsőség szerelmétől forró szívvel hívja szellemi munkára, a nagy nemzetek közé vezető útra a magyart, oly lelkesedés­sel, oly bizalommal néz a jövőbe, annyira hisz a magyar szellem hódító erejében, hogy Szávay: i. m. 459

Next

/
Oldalképek
Tartalom