Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

Nem azt tette-e ő is, a Mester, kivezetve tanítványait a kőiskola falai közül a természet iskolájába, hogy vele andalogva ott tanuljanak? Mennyire megszólták őt is ezért akkor! A Csokonai Körnek is minden tiszte ez. Az élet hajszájából, a kenyér őrlőmalmából, a tülekedések versenyfutásából s mindabból, ami fárasztót a követ kőre rakó birodalom áraszt, kivezetni a megfáradtakat a lelki csendességek tisztásaira, hogy ott más levegőt szívjanak s fűszálnyi kicsiségeknek, levélzörrentő zajoknak, csicsergéseknek és színtarkaságoknak hatása alá kerüljenek, s örülni tudjanak. És hogy a tanítványok szívesen kövessék hívó útjára a kört, úgy tesz ő is, mint tett a Mester, igyekezik megszépíteni az utat beszédeivel, mesél nekik prózában és versben, megmagyarázza, hogy miért szép, ami szép, - elvezeti őket bemohosult sírokhoz, melyekre andalgás közben friss virágokat ültet, aranyiratokkal ró be köveket s megélénkíti velük a házak falait, tanítgat gyermekeket öregek dalára, fon koszorúkat, s fölüdít azokkal sok forró homlokot, gondokat űz, álmokat kelt, lelkeket ringat. Ez a Csokonai Kör és ez az iskolája. Ebbe az iskolába nem köteles mindenki beiratkozni, csak aki éppen akar, akinek jólesik. Hogy jó-e, amit tesz, nem azok hivatottak megmondani, akik az útszélen állnak és vásott fiúk módjára göröngyöt kapva csak azért is meghajigálják, hanem azok, akik az iskolájába szívesen járnak és vele örömest vannak. Sokan vannak, mindig többen és többen vannak ilyenek, tehát egész bizonyos, hogy hagyományos útján jó úton jár a tanító s jó úton járnak a tanítványai. Ennyit a magunk megnyugtatására. Kedves tanítványainknak, tagjainknak pedig annyit, hogy csak maradjanak velünk, s hívjanak még több és több társakat. Majd a most következő évben bejárjuk megint a régi utakat; bokrétát kötve, meséket mondva, búsulva és tréfálkozva, ahogy a hangulat súgja. Tárt karokkal öleljük magunkhoz azokat, akik a határokon túl ugyanezt az iskolát járják s viszont mi átmegyünk hozzájuk, mint ünnepeken a rokonok. Mi vagyunk a kántusa az iskolapadokból kinőttek seregének itt az élet nagy kollégiumában és mi debreceni szívvel, debreceni szóval éneklünk a ránk hallgatóknak. Programunk bronzba van öntve, kőre van téve, nem is változik az soha. Adja az Úristen, hogy mindig messzebb és messzebb hangozzék itt ezen a sík magyar pásztorvilágon, s ide seregeijenek Debrecen főváros köré magyar szót tanulni mind a békességes régi magyar istenségtől elkanászodottak. (...) Fő gondját külső és belső erejének gyarapítására fordította. Nagy buzgóságot fejtett ki tagjai számának a növelésében, amire főként az az aggodalom indította, hogy az emlékkcrti és Csokonai-szobori alapok átadásával elveszíti anyagi támaszát, költségvetésének eddigi biztonságát. De ez az aggodalom - hála a Csokonai név varázsának és a debreceni közönség folyton fejlődő műveltségi szükségletének - eloszlott. A múlt közgyűlés óta oly rohamosan szaporodtak rendes és alapító tagjaink, hogy immár 357