Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

egész világunk, legkedvesebb írójának, Mikszáth Kálmánnak országos ünnepet rendezett a szeretet. Hölgyszívek gyengéd melegében született ennek első gondolata. Édes, meleg hölgykezek simogatták szeretettel csecsemőkorában a mosolygó, rózsaszínű újszülöttet, nőtt és nőtt az a kezük alatt és csakhamar oly nagy lett, hogy nem fért meg a gondozók ölében, ölébe vette tehát maga a nemzet, aki minden szeretetével követelte is magának s azontúl gyöngéd és erős kezek ezer és ezer sokaságban nem tettek mást, mint ápolták, öltöztették, virágozták a nemzet lelkének szép gondolatát, Mikszáth Kálmán ünneplését. Soha nem láttunk annyi virágot, soha nem éreztünk annyi melegséget, annyi sugárzó boldogságot, testvéri őszinteséget, nagyságot, mint ezen az ünnepen. S állott a dicsőség oltára magasában, virágok, szívek, könnyek, harangzúgások és ragyogások felett az ünnep hőse, a legboldogabb ember: Mikszáth Kálmán. Diadalszckerénck aranyoszlopai mellett az irodalmi díszőrség bandériumában ott voltunk mi is s elkápráztatva fénytől, megmámorosodva zenélő zajtól, tömjéntől, melegtől, hoztuk haza magunkkal a képet, az emléket életünk legszebb ünnepéről, hogy az itthon levőknek megkíséreljük elmondani sorát s kibontani halványan színeit. Még ünneplőnket le sem vetettük, vészesbe csapott át a harangok zúgása és visszaparancsolt az ünnep helyére. Egy világ semmisült meg. A dicsőség oltára összeomlott, üveges szemek kétségbeesett tekintete, szívek holtra fagyott érzése között, könnyek harmatától borítva, összekuszáltan állott a dicsőség virágainak halma s alatta mély feketében a „legboldogabb embernek", Mikszáth Kálmánnak - ravatala. Szótlan clborultságban állottunk ismét a fekete fátylas aranyoszlopok mellett az irodalmi gyászőrség fekete seregében s csak egy vigasztalót tudtunk találni gondolatunkban, azt, hogy amint a magunk lelkében a dicsőség és gyász egyformán virágos oltárát egymás mellé helyeztük, túl a múló virágokon, ragyogó fényen és fekete gyászon, valami állandó, valami örökéletű jegy vonzotta magához figyelmünket, mely mellékes sorba lökött minden egyebet s ez a megmaradó, ez a bennünk most is égő jegy az volt, hogy a dicsőség oltára s a gyász oltára külsőségekben különbözhetett, de mindkettő felett a halhatatlanság azoncgy örök csillagfénye rezgett. így volt szép, ahogy volt, félelmesen és fenségesen szép volt, ily cmbcrfclcttileg szépen csak Isten rendező keze rendezhet valamit... (...) (Szávay Gyula) 352