Asztalos Dezső, Lakner Lajos, Szabó Anna Viola: Kultusz és áldozat. A debreceni Csokonai Kör (Debrecen, 2005)

szívünk megtelik édes büszkeséggel, s úgy érezzük, hogy nagyon erősek vagyunk és nagyot is fogunk tenni. Ereinkben ennek a hatalmas városnak vérét érezzük lüktetni, vezető szcllcmckül emelkednek elénk a múltak tradíciói s c tradíciók egykori hordozói és megyünk nemes társaságukban, együttesen a múlt szépségével s a jelen erejével. Azt tapasztaljuk azonban sokszor, hogy a múltak szellcmalakjai, akiket áhítatunk és képzeletünk magunkhoz von, hívebbek hozzánk, mint a jelen hús-vér emberei, akiket hívó szavunk szólít. Nem volna szabad, hogy legyen művelt ember, lelkében szépre hajló, az idealizmus felsőbb légkörét tisztelő és városát önérzetesen szerető, aki közénk ne tartozzék. Minthogy minden ház homlokterében vagy udvarában kell, vagy kellene lenni legalább egy tenyérnyi zöldellő, virágzó kertnek, úgy minden gondolkozásban el kellene ültetve lenni annak a virágba hajtó határozásnak, hogy aki debreceni ember és egy kissé is számottevő, az született tagja a Csokonai Körnek s megbízását csatolja a többiekéhez, hogy csak haladjon ez a kör rendeltetéseinek hangulatos, virágos útján, ne aggassza gond és ne nyűgözze bátortalanság, - hiszen vele van a város, Csokonai városa és az nem megy a szomszédba módért, mórcsért. Mi nem mondanánk cl semmiféle szomszédnak, de itt, magunk között elbizalmaskodjuk, hogy bizony a Csokonai dicsőségkoszorújához, mely Debrecen halántékát koszorúzza ország-világ szemében, többen is hordhatnák a virágot, ezt móres is parancsolja, mód is engedi. Mert hiúságos és veszedelmes ugyan túlbecsülni a külsőségeket, de a puritán egyszerűség jó természete nem egy az egykedvűséggel s a lelki pusztasággal. Ez azonban csak közbevetett mondat legyen, köztünk maradó; nincs is fullánkja semmi, éppen csak olyan, mint mikor az ember valakire, akiről tudja, hogy jó barátja, de aki őt szórakozottságában észre sem veszi, - nyájas feddéssel ráköszönt. Vannak az életnek egyes apróságai, embereknek bizonyos tipikus sajátosságai, melyek magukra vonhatnák elhamarkodott kritikáját a frissen ítélőnek, a más egyéniségűnek, a türclmctlcnkcdőnck. Körünk azonban ez állásponttól és felfogástól távol áll, látja, hogy a baj - mint mondani szokás - jóindulatú s így biztos benne, hogy maga a természet fogja meggyógyítani, nekünk csak arra kell vigyáznunk, hogy a levegőkúra sétaútjain üde pihenőkkel, árnyékos, dalos, sugallatos ligetekkel várjuk a gyógyulót, ahol jólesik neki körünkben lennie. Azzal, hogy széles körökben velünk még nem törődnek, azzal mi igenis törődünk s éppen feladataink egyikéül ismertük fel azt is, hogy a közömbösség ránk néző aluszékony arcát, egykedvű tekintetét érdeklődésbe elevenítsük át s azt az erős szívet és nyugodt lelket, ami mögötte pihen s amely ott termékenysége szendergő erőit, érett fejlődésének összhangzó színeit gyűjti, - a mi világunknak meghódíthassuk. Az lesz a legszebb főtitkári jelentés, amelyik röviden jelentheti, hogy ez sikerült. (...) (Szávay Gyula) 346