Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A Hortobágy-puszta településnéprajza

A szálláskertes települések vitája tárgyi bizonyítékok híján másként nem dönthető el, mint életmódkutatásra alapozva. Azt kell megvizsgálnunk tehát, hogy a történelem több időszakában is export értékű állattartásunk mennyiben, és hogyan indokolja e településforma szükségességét. A kertekben jó takarmányon telelhetett a jószág. A lábon piacra terelt szarvasmarha nem is tehetett volna másként, hiszen a sovány téli legelők és az időjárás nem hogy lerontotta, hanem egyenesen megtizedelte volna az állományt. A korai lótartás pedig az exportképesség megőrzésén túl, a katonai célú idomítási, gyakorlási feladatok napi teljesítésében elképzelhetetlen folyamatosan ménesbe vert állatállománnyal. Márpedig őseink harcosonként 3-4 kiképzett lova (törzsenként tehát 30-40.000) hetek alatt visszavadult volna az állandó és a lakóhelytől távoli ménesi tartástól. Balog István a török idők háborús viszonyaiból kiindulva állítja, hogy biztonsági okokra vezethető vissza a közeli belső legelőkre korlátozódó állattartás, mely naponta hazajáró nyájat feltételez. Ez önmagában igaz, hiszen a debreceni gazdákat a háborúk elmúltával valósággal kényszeríteni kellett, hogy a jószágokat újból a hortobágyi legelőkre hajtsák. Ebből a lélektanilag nagyon is érthető tényből azonban a szálláskertes települési forma megjelenési idejére érdemben következtetni nem lehet. Ügy véljük: a szálláskertes településforma szükséges kísérőjelensége a minőségi nagy állattartásnak, legyen szó az ősidők csoda-kiképzettségű lovasíjász lovainak tízezreiről, vagy a több történelmi koron átívelő exportképes marhatartásról, a következtetés azonos. A Debrecen és Hortobágy környéki települések ólaskertjeinek jószágtartásban betöltött szerepe egészen a XVII. századig egységesnek mondható. Később, Debrecent tekintve a kiépülő roppant méretű tanyavilág veszi át szerepét, helyet adva a terjeszkedő város iparának, lakóházainak. A többi településen a szálláskertek előbb több funkcióssá válnak. A kert, mint teljes értékű gazdasági udvar ad helyet a nyomtatásra váró gabona, és a téli takarmány szérűjének, és - elkerített részében - a konyhakerti növénytermesztésnek. Ide kerülnek először az amerikai földrész növényújdonságai: a kukorica, burgonya, és a dohány. Itt találjuk a télire beszorult juhok hodályát, a sertés, és aprójószág óljait és természetesen a nagyállatok védelmét szolgáló legnagyobb gazdasági épületet, a gádoros tüzelős ólat. Ezekben a nagyméretű ólakban kapott helyet a kezesjószág (a megnevezés tartalma nem véletlen, v.o. fentebb), tehát a fejőstehén, hámos, nyerges ló, ökör. A külső legelőkről késő