Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása
nek azért sem lenne értelme, mert a Hortobágy állatvilágáról számos zoológiai leírás jelent meg. Etnozoológiával viszont alig foglalkoztak. A vadon élő állatok, különösen a madarak viselkedése a pásztornak állandó hírforrás. Mivel köztük él, és a természet törvényeitől ugyanúgy függ sorsa, segítséget is tőlük vár a megismerésben. A pásztor tehát megfigyelő ember, és ha lehet, akkor nem avatkozik bele az eseményekbe, hiszen tiszteli a természet törvényeit. A természetet nem akarja legyőzni, hiszen tudja jól, hogy nála erősebb. Életmódja olyan természetismeretet feltételez, melyben nem válik külön az állatok, a növények, vagy az időjárás ismerete, hiszen a megélhetéshez mindegyik egyformán nélkülözhetetlen, és úgyis a kölcsönhatásokban van a lényeg. A puszta szülötte ősidők óta figyeli az állatok viselkedését, hiszen rájött arra, hogy a környezet változásainak sokkal pontosabb előhírnökei az embernél. Ezért a szólás-mondásokban évszázados tudás sűrűsödik, ami ugyanúgy apáról fiúra öröklődik, mint a pusztai életmód összes törvénye. A történetek természetesen tele vannak meseszerű, babonás elemekkel is. Kezdjük az ismerkedést egy száz éve már kipusztult ragadozóval, a farkassal. Valaha igen meghatározó volt a farkasok fenyegető jelenléte, annyira, hogy az élő hagyomány jóval túlélte eltűnésüket. Megkülönböztettek agárfarkast és komondorfarkast, mintha különböző fajták lettek volna, bár az ok, nyilván a külsejük volt. Az agárfarkas kivénült, megkopaszodott bundájú, lesoványodott farkas lehetett, ahogy a tarfarkas is. A komondorfarkasnak valószínűleg a nagytestű, ereje teljében lévőt nevezhették. A Pusztának volt saját farkas fajtája is: a nádifarkas. A büdöskúti (Hajdúböszörmény határa) tüzláng-farkast emlegetnek egy kincskereső mondában. A néphit szerint minden farkasszukának háláskor születik egy kutyakölyke is, de azt az anya-farkas nem neveli fel, mert lefetyeli a vizet, és nem harapja, mint az igazi farkaskölykök. A farkasok libasorban, egy nyomon járva követték egymást, ezért egyszerre nem látszott az összes, számukat nehéz volt megítélni. A farkas ugatás helyett tutul, és csak ritkán üvölt. A felsőjózsai hagyomány szerint, mikor a falut kerülgették, egyre csak azt mondták: „adóóós nekem ez a falú". Mire a kiskutyák készségesen felelték: „megadom, meg, meg, meg". A tapasztalt komondorok csak ez után szólaltak meg: „jupp, ha elméc, jupp, jupp, jupp". A farkasok emlékét őrzi a Kishortobágyi csárda közelében a Farkasordító, a Hortobágy déli peremén pedig a Farkas-sziget helynév.
