Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
A tájegységgé formálódott Hortobágy természeti leírása
A rókát okosabbnak tartották a farkasnál, hiszen az állandó irtás ellenére, volt mindig bőven. (Tegyük hozzá, hogy nincs ma már természetes ellensége, hiszen az pontosan a farkas volt.) Tanyája a többkijáratú és a sok kikapart földtől feltűnő rókavár minden járáson megtalálható. Különösen a pásztorkunyhók közelében szeret tanyát verni, hiszen az aprójószágból egyet-egyet megkaparinthat, ha a kutyák éberségét kijátssza. Amikor a róka a lyukból kijön, pár lépés után a bundájából a finom port kirázza, ami a havon jól látható nyomot hagy és ezt hívják róka porzásnak. Azért, ha a pásztor teheti, akkor írtja a rókákat. A rékacsöknék (megszárítva) gyógyerőt tulajdonítottak, és fülfájósoknak ajánlották fültisztításra. Számos rókára utaló helynév van a Hortobágyon: Kis és Nagyrókás, Rókahát, Rókaporzó, stb. A vaddisznó kapcsán egy 1757-ből keltezett tanúvallomásból tudjuk, hogy a Sebes-ér és a Félhalom környéke a nagy áradástól hasznavehetetlen lett és a „vadsertések barlangja" volt. A XIX. század végére azonban annyira kipusztult, hogy már meg is feledkeztek róla. Aztán, röviddel a második világháború után - talán Erdély felől - az Ohati Tölgyerdőben megjelent egy-két példány és a gyékényesekben, nádasokban úgy elszaporodott, hogy sokszor dúvadként kezelik őket. Kedvez nekik a háborítatlanság, hiszen a mai sertéstenyésztés már nem a mocsarak hasznosítására épít, no meg a mai intenzív fajták nem is bírnák a természetes tartás körülményeit. A legtöbb vaddisznó a kunkápolnási mocsarakban, a Tisza hullámtereinek dzsungelében él. A könnyű megélhetést választva gyakorta hívatlan vendégek a közeli kukoricásokban, gabona táblákon. Kártevésüket a letarolt tengeri és az összecsócsált gabona csomók: a bagó-csomók jelzik. Az őzállomány a fokozott természetvédelem hatására a Nemzeti Parkhoz tartozó területeken (Ohati Tölgyerdő, Margitai Tilalmas, Kacsa sziget, és a szélerdőkben) jelentősen megnövekedett. Az őzek, a szarvasokhoz hasonlóan, nem szeretik a nyílt pusztát. Az utóbbi csak véletlenül tévedt a Hortobágyra nagy ritkán. Katit, a csodaszarvast, még az 1930-as években is emlegették a pásztorok, pedig jó ötven évvel azelőtt jelent meg egy pusztaszéli pásztortanya közelében. Rendkívüli eseménynek számíthatott, ha rögtön nevet is adtak neki. Azon meg éppen el lehet gondolkozni, hogy a néplélek miért látta csodaszarvasnak, és miért kapott női nevet. Az őstörténészek biztosan tudják a választ... Az emlékezet szerint Kati a csodaszarvas jámbor, de óvatos állat volt. Nagy magányosságában csatlakozott az egyik gulyához (erre van példa a más növényevő, társas állatnál is, pl.: a ló képes akár egy macskával,