Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

tor - bojtár - sem lehetett akárki, különleges testi-lelki adottságokat kívánt meg az életmód. Aztán évekig, sőt évtizedekig tartó bojtárkodás után jött el a boldog pillanat, amikor valaki végre számadó lehetett. Ezek után lássuk, milyen hitélet társult mindehhez. „Alig hiszem, hogy van még egy hely, hol úgy tudnának káromkodni és mégis olyan vallásosak lennének az emberek, mint a Hortobágy-Pusztán. E nép azt tartja, hogy a káromkodás nem oda megy, ahova az imádság. Nem a vallásos érzelem külső megnyilvánulását kell tekintenünk, hogy hányszor végez szertartásos imádkozást, mert azt ugyan sohasem teszi... Lelke mélyén azonban áldoz bármely percben Istenének. Egy-egy 'Istenem, Istenemmel. ..' mely többet ér minden szertartásos, tartalomnélküli imádkozás egész özönénél." (Ecsedi, 1914) A köznyelvben tagadhatatlanul jelenlevő káromkodás eredetéről csak feltételezések vannak, nagy valószínűséggel a katonáskodás lehetett a melegágya (Győrffy), hiszen az ellenség átkozása hazafias kötelesség volt minden időben. Erre vall például, hogy a káromkodást hajdúbeszédnek mondták errefelé. Az egyház természetesen minden korban tiltotta, de például az 1567es év 9. és az 1604. év 8. törvénycikkében a világi hatóságok is tilalmazzák. Mindhiába, hiszen tudunk arról, hogy 1745-ben a kunsági Főző Péternek kivágták a nyelvét, majd fejét vették káromkodás bűne miatt. A települések XVIII-XIX. századi matrikulái szerint a pásztorok templomba nem jártak. Pedig ezt a Super Intendencia 1797-től kötelezően előírta, éspedig: „Istentől elrugaszkodott, pusztákon kint élő Pásztor Embereket kényszerítsék a bírák, hogy templomba járjanak." Arról azonban nincs följegyzés, hogy valakit megbüntettek volna a templomba járás elmulasztása miatt. Hamar beláthatták a bírák, hogy a jószág nem maradhat gazdátlanul egy órára sem. Ugyanakkor az elöljárók szidalmazásáért 50, vagy 100 pálca járt. A káromkodás „némelyik embernek szavajárása, nem kell komolyan venni. Megint más, ha sóhajt utána". Aki viszont felmenőit illette káromkodással, azt lenézték. A pásztorok Istenhite meglehetősen sajátos. „A földön kívül valami nagy hatalmasságnak kell lenni. Hogy a természet, vagy más, nem tudom. Szerintem az igazi mennyország itt lehetne a földön, mert úgy gondolom, hogy ha leteszik azt a romló testünket a földbe, az nem támad fel. A lélekkel nem tudom, mi lesz, mert az vagy van, vagy nincs. A mennyország, meg a pokol is itt van a földön. Mert a jót, meg a rosszat is itt érezzük,