Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

Az eszközkészlet, amit a pásztor használ, nem túl bonyolult. Legfontosabb a jó bicska, mert azzal vághat, karcolhat, faraghat, véshet, nyelével kalapálhat. Az ár, a lyukasztó, a csipkéző vas a bőrmunkákhoz szükséges. Az egyetlen deszkalapból készült hasi-hasogató pedig a nyersbőr kiszabásakor nélkülözhetetlen. Tévedés azt hinni, hogy a pásztor folyamatosan órákat tölthet egy-egy tárgy elkészítésével. Már láttuk, hogy minden perce be van osztva és legeltetés közben kénytelen időt lopni a művészkedés folytatásához. Magával viszi az éppen munkába fogott tárgyat és a hozzá szükséges egyszerű eszközöket is. Ha éppen a jószág körül minden rendben van, akkor végez néhány metszést a boton, karikásnyélen. így aztán a később megcsodált alkotás hónapokig készülget. A hortobágyi pásztorok díszítő művészetében a leggazdagabb a bőr- és szíjmunka. Alapanyagnak a hasit alkalmazzák előszeretettel, ami nyersbőr, de nem akármilyen. A legjobb a fiatal állat, az elvetélt borjú hasa aljáról lefejtett finom nyersbőr. Ezt egy deszka darabra felfeszítik száradni, de előtte a szőrt késsel lehúzogatják róla. Aztán a hasi hasogatón darabolják méretre. Azt még tudni kell, hogy a nyersbőr, ahányszor beáztatják, annyiszor puhul meg és annyiszor meg is nyúlik. Ahogyan megszárad, ráfeszül a díszítendő tárgyra, karikásnyélre, bicskatartót formázó deszkadarabra, stb. A hasiból készül a keskeny varró szíj, a színes szirony, amivel az ornamentikákat kivarrják. De a legfontosabb a kenderkötél körbefonásával készülő karikás, ezt is a hasival fonják, csak utóbb alaposan beavatják, hogy rugalmas legyen. A pillangók, sallangok alapanyaga a puha juhbőr, illetve a bőrösbótból származó színes kikészített bőr. A pillangó háromszög alakú csipkézett és lyuggatott dísze ostornyélnek, különböző kíszsígeknek. A sallang hosszabb és keskenyebb háromszög, a karikáson, a lovak szerszámán kap helyet. A legnagyobb figyelmet a díszítőmunkában a míves karikás kapja. Ez az ostorfajta (rövid nyél, hosszú csapó) honfoglalás előtt ismert szerszáma a nagyállattartónak, különböző változatai fellelhetők ma is a sztyeppe világában. A nyelet és az ostorrészt elforduló karika köti össze, ezért karikás, mondják a nyelvészek. A hozzáértő pásztor minden részletét más szavakkal illeti: a 30-40 cm-es jobbára szilvafa nyél részei a felső végén a nyélfü, utána a nyéltelek, mely hasival gazdagon font, végül a fogó, mely berakásokkai — kiveréssel, vagy faragással díszített. A felső kétharmad vitézkötésesen szironyozott, és a hasi csíkjainak találkozási pontjaiban gazdagon díszített szí-