Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

Mennyire népi? A kérdés sem szerencsés, hiszen eredetileg, időben ezer évet ugorva, még nem érzékelhető a népi és a nem népi különválása. Amikor a palmettás tarsolylemezek mintakincsét Zsigmond korabeli várakon, templomok kőcsipkéiben látjuk viszont, amikor királyi pecsétnyomón látható a tulipános életfa, amikor a Nap és a Hold szakrális szimbólumként a mindenható trónja mellett honol a Szentkoronán, akkor korai népművészetről beszélni merő félreértés. A különvált népi és „úri" díszítőművészet csak a legutóbbi idők szüleménye. Nem állítjuk azt, hogy ne lett volna különbség gazdag és szegény viselete, használati eszközei között. Volt különbség, mégpedig a régészeti leletek szerint, elsősorban anyagában, esetleg egyszerűségében. Motívum kincsében egészen az európai művészeti áramlatok beengedéséig - nem volt. A népművészetet pontosan a társadalmi különbségek elmélyülése, egyes csoportok — például pásztoraink — elszigetelődése a „világ zajától", tette népiesen egyedivé, ahogy az egyes tájegységek is, (sokszor falvak szintjén) más-más jellegzetességeket őriztek meg. Mennyire eredeti és egyedi? Ehhez el kell kissé merülnünk a motívum kincs elemzésében, a teljesség igénye nélkül. Annyi bizonyos, hogy az egyes elemeknek eredetileg nagyon is fontos jelentése volt, amit mindenki értett, tehát közkincsnek számított. Néhány közülük még ma is biztonsággal felfedhető, de a belemagyarázás veszélye sokszor megkísérthet. Például a sokat emlegetett tulipán egyértelműen a nőiesség szimbóluma, ezt a fejfa-faragások bizonyítják. A geometrikus formák, az absztrahált növényi ornamentikák jelentése azonban a nagyon távoli múltba vezet, egészen a nagy ókori civilizációkig, melynek része a nagyállattartó kultúra. Komoly régészeti, művészettörténeti és történelmi felkészültség nélkül utólagos magyarázatukba belefogni nem tanácsos. Helyette ajánlható Huszka József ma már nehezen hozzáférhető műve: „A magyar turáni ornamentika története" (1929), amelyben egészen a mezopotámiai őskultúráig vezeti vissza a később rengeteg átalakuláson átment ornamentikái jelkészletet. Bebizonyítja világos geometriai eszközökkel, hogy őseink ornamentikája szerkesztett ábrázolásmód, ami magas matematikai tudást és kifinomult kultúrájú háttéripart feltételez. Mindez a pásztort korántsem érdekelte, azonban az ábrázolás szabályaiban tartotta magát ősei stílusához, jelkészletében pedig azt ábrázolta, ami a szívéhez legközelebb állt. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy például a szűrminták mintakönyvei évszázadokon keresztül változatlan tartalommal hagyományozódtak - mesterről mesterre! Ma ezt népművészetként taglalják,