Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
Pusztai legeltető állattartás
A HORTOBÁGYI PÁSZTORMŰVÉSZET A pásztorművészet utolsó felvirágzása a XVIII. század végén vette kezdetét. A Dunántúlon kicsit hamarabb indult, ahol új tárgyak és új technikai megoldások honosodtak meg. Már virágkorát élte, amikor 1892-ben Herman Ottó a pásztorművészet fogalmát a néprajzi szakirodalomba bevezette. A népművészet ranglistájának élére emelt pásztorművészet dunántúli, alföldi, erdélyi és felvidéki tájegységekre tagolható. Az Alföldön természetesen a Hortobágyon sűrítetten jelen volt. A pásztori jellegzetességek kialakulásának okát abban láthatjuk, hogy életmódjukban ez a társadalmi réteg ragaszkodott legtovább hagyományaihoz. Nyilvánvaló, hogy díszítő művészete és használati tárgyai - máshol már kikopván a mindennapos használatból -, különleges értéket képviseltek az odafigyelőknek. A népművészet adott megnyilatkozását illetően keletkezett néhány közhelyszerű kérdés. Mennyire ősi, mennyire népi, pongyolán fogalmazva: mennyire eredeti? Ám ezeket a kérdéseket, amikor az alkotások keletkeztek - senki nem tette fel, és a válaszok is utólag kaptak fontosságot. Igazából a nagyközönséget jó néhány félrevezető értékítélet befolyásolja. Az egyik, hogyha valami népi, akkor kötelezően primitív, vagy a másik véglet, hogy akkor az hemzseg a díszítőelemektől. A másik félreértés, hogy ami ősi, vagy egyszerű eszközökkel előállítható, az csak kezdetleges lehet. Tehet erről néhány szellemi divatirányzat, de az ipar és kereskedelem is, mely látván a városi polgári értelmiség érdeklődését, már a XX. század elejétől ontja az álnépi ihletésű használati tárgyakat. A népies műdalok, nóták után jött a rockosított változat. Tehát ott tartottunk, hogy a fenti típuskérdésekre a válasz elkerülhetetlen, és persze az is, hogy a fogalmakat helyükre tegyük. Kezdjük a végén! A pásztorművészet attól vált egyedivé, hogy körülötte megszűnt létezni a többi. Először a városokat, majd a falvakat öntötte el az olcsó ipari termék, és ezek a használati eszközök nem teszik lehetővé az utólagos díszítést sem. A XIX. század végére a pásztorkultúra - művészetével együtt - ugyanúgy szigetként dacol az ipari forradalom áruáradatával, mint ahogy - hála a természeti körülményekhez alkalmazkodott jószágfajtáinknak - dacol a fajtaés a technológiaváltással is.
