Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
Pusztai legeltető állattartás
Az árvagané nagy érték, mert nélküle nincs rendszeres föttítel. Ez az egyetlen tartós tüzelő, melynek felhasználása a mongol pusztákig egységesen azonos. Jó ízű öregítelt (slambucot) csak árvagané parazsánál lehet ügyesen főzni. Volt idő, amikor gyűjtését külön engedélyezték és beletartozott a pásztor javadalmaztatásába. A hodályba gyűjtött száraz juhtrágyát - a juhport - a juhászok a környék településein eladták. Tréfásan nevezik még az árvaganét bélfának, a kunságban kunkoksznak. Ez a tüzelő titokban még az uraságoknál is népszerű volt, füstjének szaga után vágyakozott a száműzetésben a huszártiszt gróf Karacsni, aki csak azért küldetett néhány darabot magának hogy a „Hortobágy illatát érezhesse". A főtt ételt mindig közösen, az evőszékre helyezett vasfazikat, bográcsot körülülve - fogyasztották. Ha a legeltetés miatt távolabbra kerültek a tanyától, akkor a tanyás vitte utánuk a bográcsot vállra akasztott rúdon, no meg a kenyeret és a sót, kerek fakanalakat. Csillagos bicskája mindenkinek volt, ezt a Debrecenben, vagy a hídi vásárban szerezték be. A bicskához tartozott egy ódalvilla is. A hagyományos rend szerint elsőnek mindig a számadó kanalazott, utána pedig a többiek, - rangsor szerint. Igen nagy szemtelenségnek számított, ha valaki ezt megszegte, vagy a másik elől elkanalazta a hűlni a bográcsoldalra kikent öregítelt. Bár a demokrácia ezek szerint ismeretlen a pásztorok körében, de az igazságosság, becsületesség ezzel szemben életelemük. A számadó volt az igazságot szolgáltató kenyéradó gazda, a családfő — ő tiszte volt a kenyér megszegése, felszeletelése, és ezt tiszteletben tartotta mindenki. Azért mindenki nem lehetett „jó főző ember", pedig már kisbojtár korától tanulhatta a mesterséget. A jó birkagulyás készítőjének híre volt a Pusztában, és otthon is. Ezeket a mesterszakácsokat hívták meg a lakodalmakba. Az ételek körüli helyi szokások sok csúfolódásra adtak alapot. Az egyekieket, csegeieket megkárogták, mert tavaszonként mindig a varnyú fogáson járt az eszük, az ilyenért képesek voltak a legmeredekebb fáramászási trükköket elsajátítani, hogy aztán paprikásként végezze a szegény szállás varnyú a bográcsban. A szoboszlaiak meg állítólag olyan sóherok, fukarok voltak, hogy „az ételt madzagra kötött szalonnával zsírozták", mert így időközben kihúzhatták, és eltehették jobb napokra. Az újvárosiakról meg azt híresztelték, hogy hét végére már az üres szalonnás tarisznyát aprítják a slambuc alá, zsirzóna\t. A nádudvariak is megkapták a magukét: azoknak a tarisznyájuk meg hét végén olyan üres, hogy a sószemek is kipattognak belőle.