Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

pásztorok eleve gyanakvással kezelték, felhasználásának nincs hagyománya errefelé. A főzés a tűzgyújtással kezdődik a vasalóban, ám a gyufa feltalálása előtt ez nehézkes feladat volt. Ezért aztán a tűz őrzése külön kötelessége a talyigásnak, és amikor éppen nem főztek, a parazsat gondosan takarták hamuval, hogy legközelebb ne keljen meggyújtani. Sokáig a tűzgyújtás egyetlen eszköztára a tapló, kovakő és csiholó acél, amit az erszinben tartottak. Kötelező felszerelése volt az utazó embernek, de a falubírák tisztségébe is beletartozott, hogy ha valamelyik háztartásban kialudt a tűz, akkor hozzzájuk lehessen fordulni a gyújtóeszközökért. Az írettkova lelőhelye a kunhalmok tövében volt, ezeket jól ismerték a pásztorok. A csiholó acélt pedig a kovácsnál lehetett megrendelni. A nyers taplógombát két hétig áztatták, majd főzték szőlővenyige hamujából készült lúgban, mert így a salétromsóktól átitatódva jobban fogott szikrát. Azután megszárították, és alaposan megtörték mángorlóval, hogy egészen pelyhes anyagot nyerjenek. Ez volt tehát a összefoglalóan a tüzkíszsíg. Még az 1930-as években is használták, mert a masinánál (gyufánál) többre tartották, hiszen a szél nem fújta el a lángját olyan hamar. Egyetlen edénye van a pásztornak, ez a felső peremén tágasabb vasfazik, mely eredetileg akkor hallgat a bogrács névre, ha fölfelé szűkül. Az utóbbi inkább a hosszabb levű ételek főzésére alkalmatos, mert jobban hasznosítja a széles fenék a tűz melegét. A debreceni kerek vaskanál elmaradhatatlan, mert nyílt tűzön, kavargatás közben rövid kanállal az ember karjáról leégne a szőr, ha a szél odatekeri a lángot. Koslatóval piszkálták a tüzet, ez egy egyszerű laposvas, melyet a vasvályú pántjából „sikerítettek". A nehezen égő ganét gyakran kellett szétütögetni, hogy egyenletesen tüzet fogjon. Tüzelésre alkalmas fa csak nagyon ritkán jutott a Pusztában, ezért a gané szárogatása és raktározása külön feladata volt a talyigásnak, tanyásgyereknek. Tüzelésre tehát az árvaganét használták, melynek összegyűjtése azzal kezdődött, hogy a forró napsütésben a gyerekember körbe járta a legelőt, és a tetején már száraz marhatrágyát a lábujja pöccintésével rendre megfordította. Aztán, ha jól kiszáradt, összegyűjtötte, esőtől védve elraktározta. Jobban égett a gané, ha előzőleg a száradás közben a bogarak lárvái jól összefurkálták. A tárolás külön mesterség volt, a tornyot úgy kellett megépíteni, hogy alulról lehessen elszedni belőle, és mégse omoljon össze. Az őszre raktározottat vizes trágyával gondosan körbe tapasztották, hogy az esővíz ne járja át.