Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

marha. Egy ló naponta a nagy melegben tucatnyi liter izzadságot párologtat el, és ha még vágtába is hajtják, akkor a szőrén szinte kivirágzik a visszamaradt sótajték. Fontos tehát a sópótlás, különben a vízháztartása hamar felborulna, aminek a következményei végzetesek. A legelőn a darabos bányászott marhasót, azaz kősót használták, de a tapasztalatok szerint ezt az állatok is többre tartják, mint a hófehér tengeri finomítottat. A küsó nem ázik el, ezért is előnyös, és vesszőkosárban, favályúban adják az állat elé. Esetenként a kút mellé leásott sózóágasba szorítva kínálják, hogy a jószág szüksége szerint nyalogathassa. A „szelid", vagy „lágy" só a finomított és darált só (konyhasó) adagolása betegség esetén volt szokásban, a XVIII. században marhapestis megelőzésére használták. A langyos sósvíz lónál, marhánál egyaránt a bél és gyomorműködés megindításának gyógyszere, a patikában kapható keserűsóval együtt, bár azt a kólikás állatba belerimánkodni nehéz. Végül pedig a sziksó mindig kéznél volt, ha a szükség úgy hozta. A JÓSZÁG BETEGSÉGEI ÉS GYÓGYÍTÁSUK A jó pásztor a nyáj őrzésén túl, ha úgy hozta a balsors, akkor állatainak orvosa volt. A mai értelmű nagy műgonddal és adminisztrációval kísért állatorvosi gyakorlatra ne gondoljunk, hiszen erre nem is volt hajdanán szükség. Mégpedig azért nem, mert a természetes szelekciós hatások szabadon, szinte minden emberi beavatkozástól mentesen érvényesültek a korabeli állattartásban. Nem csináltak feltétlenül drámai kérdést a betegségből. „Vót úgy, hogy valamelyik csak úgy konyított. Akkor oszt előkerült a bicska, meg a vasfazik"... A katasztrofális állatelhullás nem volt gyakori. Éppen ezért, mint rendkívüli eseményről, az írások kivétel nélkül megemlékeznek róluk. 1736-1750 közt 190 ló pusztult el döggel a ménesből, „hiába volt a kuruzsló kovácsok minden mesterkedése" - írja Ecsedi. A marhapestis 1778-ban 632 marhát pusztított el. Az 1841. évben a szarvasmarhákat tályog, a sertéseket torokgyík támadta meg tömegesen, a sertésvész terjedését csak a konda teljes kiirtásával akadályozhatták meg. A lépfene és a pacalvész következtében két gulyában összesen 200 marha hullott el (1852).