Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

1914-ben ellentétes képről ad hírt, mert akkorra a pásztorok szinte kizárólag falusiak. A legtöbb Egyekről, Nádudvarról, Nagyivánról, Tiszacsegéről, Tiszaigarról és Tiszapolgárról szegődik. A legújabb (2002) adatok még színesebb képet mutatnak. Talán soha ennyi saját, vagy felfogadottként mások nyáját őrző pásztor nem volt: a 10 csikós, a 61 gulyás és a 117 juhász összesen 22 településről származik. Közöttük vannak már „kíntelen, muszáj" pásztorok is. Többségük szerencsére pásztorivadék, jóllehet kamionos, traktoros szakmáját cserélte vissza a pásztorkodásra. A közvélemény tájékozatlanabb része a pásztorokat a falusi ranglétra legalacsonyabb fokán állónak tekinti, hiszen, miként a cselédség, úgy a pásztor is konvencióban, azaz bérmunkában vállalja a feladatait. Azonban ez a kép legfeljebb a falusi csordás, csürhés esetén igaz. Az alföldi ember évszázadokon át nagyállatokban mérte vagyonát, nem földben, amiből koronként akár túl sok is volt. Ha jobban megvizsgáljuk a pásztortársadalom összetételét, akkor láthatjuk, hogy nem igazán a zsellérség soraiból kerültek ki a szolgálatra szegődött pásztorok, hanem voltak közöttük telkes jobbágyok és armalista nemesek fiai is. A nagy értékű állatot ugyanis az uradalmak, de különösen Debrecen nagygazdái nem bízták nincstelen emberekre, azaz némi vagyonnal, saját jószággal, hízóba fogott sertésekkel, mai megfogalmazásban: „rendezett anyagiakkal", „tartással" kellett rendelkeznie. Ezek az elvárások csak a számadókra vonatkozhattak, hiszen a bojtárok felfogadása már az ő felelőségük volt. így aztán a bojtárok közé keveredhetett mindenféle szegény legény, az már a számadó gondja volt, ha megkárosították. A XVIII. század végén a tolvajlások eléggé elharapódzhattak, ha a marhatartó gazdák a tanácshoz folyamodó levelükben így írnak (1792): „... örömestebb olyan számadó pásztorokat szándékozunk fogadni, akiknak itten nemtsak házuk, hanem szántófölgyük is legyen, akik többnyire cívisek is, s mint más polgárok, quartérost tartanak és egyéb közönséges terhet viselnek. Ezért közönséges akaratból jobbnak esmértük, hogy magabíró emberek legyenek a számadóink, akiken megvehessük, ha a bojtárok gondviseletlensége által is kárt vallanának." A címeres pásztorok valóságos dinasztiákat alkottak. Az egyes családok több generációra visszamenőleg fel tudták sorolni pásztor őseiket, ahogy ezt a nagyállattartó népeknél tapasztalhatjuk. Dicsőség volt tehát ilyen ősöket a családban tudni. A pásztor dinasztiák emlékét a környék településein még